Néha szörnyülködöm a folyamatosan telefonjuk fölé görnyedő emberek látványán. A mágikus világító négyzet fölé hajoló testek, a kékes fényben fürdő arcok groteszk benyomást keltenek. Nemrégiben rájöttem, hogy én is egy vagyok közülük. Egy bécsi kávézó teraszán üldögéltünk, az utcán dolguk után (vagy elől) szaladtak az emberek, csendesen gurult tovább a villamos. Gyenge szél mozgatta az út menti fákat, az árnyak táncoltak a betonon. Rövid megálló a napban. A barátnőm mosdóba indul, és egy szempillantással később már a kezemben is van a mobilom. Azt az időt, amit egy idegen város ismeretlen utcáján zajló élet szemlélésével tölthetnék, öntudatlanul cserélem le arra, hogy céltalanul bolyongjak különböző online terekben, vélt vagy valós kapcsolódások után kutatva.

Szíven ütött a felismerés, hogy mennyire automatikusan pazarolom a drága időt és mennyire uralma alá hajtott a digitális produktivitás kultusza: sorban állás közben még belefér egy gyors üzenet, ebéd közben épp tudok kereséseket futtatni, még biciklizés közben sem vagyok biztonságban, hiszen menet közben is lehet hangüzeneteket küldeni (ne próbálják ki, nem ajánlom). És történik mindez úgy, hogy én még csak digitális bennszülött sem vagyok, mint a Z generáció és az utánuk jövők, hovatovább eléggé utálom az online teret. Azonban valami óhatatlanul befészkelte magát a fejembe és önálló életre kelt. És ezzel nagyon nem vagyok egyedül.

Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus, akinek a Szorongó nemzedék a harmadik magyarul megjelent könyve. A kötet a Z generáció mentális állapotát vizsgálja (nincsenek jó állapotban) és a lehetséges okokat keresi a romló tendencia mögött.

Haidt szerint a 2010-es években, az okostelefon érkezésével, valami lényegesen megváltozott. Az addig időben és térben kötött internethasználat minden gátat lerombolt és korlátlanul elérhetővé vált. Radikális paradigmaváltásnak vagyunk tanúi: a játékalapú gyerekkor helyét átvette a telefonalapú gyerekkor.

Az előbbi a személyes jelenléten és a kötetlen játékon alapult, míg utóbbi a virtuális terekbe szorítja a gyerekeket, aminek Haidt szerint számos negatív következménye van. A csökkenő fizikai jelenlét miatt elszigetelődnek egymástól a gyerekek, a kommunikáció áthelyeződik az online világba, és aszinkronná válik. Emiatt a szociális készségeik visszafejlődnek, és bár a kapcsolataik mennyisége még növekedhet is, hiszen számtalan emberrel tudnak pillanatok alatt érintkezni, de azok minősége mindenképpen romlik.  A sajátos, egyre rövidebb, ugráló, összefüggéstelen tartalmak és a folyamatosan felugró értesítések hatására a figyelem széttöredezik, hiszen minden egyes értesítés kiszakítja a fiatalokat az éppen végzett tevékenységeikből. Kutatások kimutatták, hogy még a teljesen lenémított, de az asztalra kitett telefon is rontja a koncentrációt. Elég látni a telefont ahhoz, hogy elinduljanak a gondolatok a fejünkben.  Ami persze nem is csoda, hiszen függők vagyunk. A függőség, ami nem csupán mellékhatás, hanem rendszerszintű cél. A közösségi média cégek üzletmodellje a legkeményebb kapitalizmus logikáját követi, csak a pénzünk helyett az időnkért és a figyelmünkért versenyeznek.  A cégek mindent megtesznek azért, hogy minél nagyobb szeletet kapjanak ezekből az igencsak korlátozott erőforrásokból és félelmetesen hatékonyak.

Azonban nemcsak a körülöttünk lévő technológia változott, hanem az emberek gondolkodása is. Míg a való világban szigorú ellenőrzés és féltés veszi körül a gyerekeket, (hol vannak már a 30-40 évekkel ezelőtti, ifjúsági filmekben látott önállóan kalandozó gyerekcsapatok), addig az online világban bármit megtehetnek. Senki nem ellenőrzi, hogy merre járnak, és mit csinálnak az interneten.

Haidt arra is kitér, hogy hogyan érintik ezek a változások a fiúkat és a lányokat, mert ugyan a káros hatások mindkét nemnél megfigyelhetőek, de a veszélyt nem ugyanott kell keresnünk. A lányok az online validáció, a lájkok és a látszat-figyelem hajszolásában, míg a fiúk a digitális játékok zárt világaiban esnek a virtuális világ fogságába. Az utak azonban ugyanoda vezetnek: mindkét nem elesik azoktól az alapvető tapasztalatoktól, amelyeket a valós világ, a hús-vér találkozások és az igazi közösségek nyújtanak, és amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy autonóm, magabiztos felnőtté váljanak.

A kötet szerencsére nem áll meg a diagnózisnál; konkrét, pragmatikus megoldási javaslatokat is megfogalmaz. Az első lépés az összefogás, mert csakis kollektív cselekvés útján érhetünk el sikert. Állami szinten fontos lenne a közösségi média használat korhatárának törvényi úton való megemelése és valós betartatása, a telefonmentes iskolai terek általánossá tétele. Míg az egyén szintjén szükséges a gyerekeket a fizikai világ felé terelgetni, buzdítani őket arra, hogy ott szerezzenek tapasztalatokat és álljanak helyt a maguk szintjén.

Jonathan Haidt könyve fontos olvasmány, nemcsak azoknak, akik épp kisgyerekeket nevelnek. Ugyan a könyv a Z generációra koncentrál, de mindenki más is érintett, nem tudunk elbújni a közösségi média és az okostelefonok hatásai elől. Még egy bevallottan analóg emberben is kialakulhat a függőség, még minket is könnyedén beszippanthatnak azok a kékesen fénylő kijelzők. Ideje újra kimenni a szabadba.

Vincze Dóra

Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék
Fordította: Papolczy Péter
Corvina Kiadó, 400 oldal, 7490 Ft