[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Beke Kata (Budapest, 1936. december 22. – Budapest, 2009. december 3.) magyar író, publicista, tanár, országgyűlési képviselő, az Antall-kormány oktatási államtitkára. A ’70-es évek végétől jelentek meg – irodalmi, publicisztikai, esszé műfajokban – kötetei. Kelecsényi László Megkerülhetetlen nem című kötetének főhőséről szólva mondta: „Az igazi minta egy írónő, akit szintén nagyra becsültem, kedveltem, Beke Kata.”. Nádor Tamás Ember és gondolat című rovatában, a Könyvhét 2000. február 24-én megjelent számában beszélgetett Beke Katával Kis magyar Varázshegy című kötetéről.

Ember és gondolat. Beke Katával beszélget Nádor Tamás
Könyvhét, 2000. február 24.

Képzelettelennek véli önmagát, holott immár derűs szelídséggel, de korántsem mindenbe beletörődve képes figyelni s rögzíteni a vele megtörtént elképzelhetetlent. Kivált, mert tudja: másokkal még képtelenebb dolgok is megesnek. Olvasó-író ember, szeret hát történetekkel, tényekkel, gondolattal, képzelettel, vagy akár pusztaságüres papírral szembenézni. Úgy, ahogyan már négy évesen a betűk titkára ujjongva rátalált, vagy mint a vénülő örökös vándor, aki szívdobogva még mindig a bölcsek kövét keresi.

– Folytonos továbbtanulóként és tanárként élte végig eddigi életét. Ismereteit mindig újragondolva-gondoltatva. Megbánta-e bármikor kíváncsiságát, vagy ha úgy tetszik, szellemi izgágaságát?

– Az ember természetes állapota, hogy kíváncsi. Kíváncsi a világ egészére és részleteire, az új helyzetekre, a megszokottra. És izgága, amikor izgágának kell lennie. Illetve: voltaképp nem hiszem magamat izgágának, bár vannak, akik annak tartanak. Rövid politikusi pillanatomban ezt így fogalmaztam meg: én valójában szelíd ember vagyok, csak valamiképp mindig ott találom magam a frontvonalon. Bár – fűzöm most hozzá –, ha izgágaság rákérdezni valamire, nem belenyugodni abba, amit igaztalannak látok, és kimondani azt, amit igaznak vélek, akkor valóban izgága vagyok... Arra pedig, amit életem jelentős részében műveltem, legszívesebben azt mondom: tanító voltam. Előbb kollégiumi nevelő, majd középiskolai tanár. Az előbbi arra adott lehetőséget, hogy növendékeim hétköznapjaiban is jelen legyek. Iskolai tanárként pedig olyasmit és úgy próbáltam elmondani, hogy az – a közölt tényeken túl – példázzon is valamit. E kettő egysége talán hitelesíthette azt, amit ismereteimből, gondolataimból, szemléletemből igyekeztem továbbadni. Főként arra próbálva rávezetni diákjaimat: olvasmányaik révén felnőttként aligha fognak sok pénzt keresni. Ám így összehasonlíthatatlanul érdekesebben létezhetnek, mint a betű nélküli emberek. Számukra egy ismeretlen utca történelem lehet, megtelhet hajdani élettel. A tudatlan legföljebb két párhuzamos kőrakás között közlekedik. Ám hogy az én tanítói igyekezetem lerakódott-e hallgatóimban, nem tudom. Amikor nagy néha effélét tapasztaltam, elmondhatatlanul örültem.

– Az írás lényegi tárgya: születés, szerelem, elmúlás, halál. Új könyve is ilyen egyszerű dolgokról szól. Megrendítő, elemi élménye után mennyire maradt azonos önmagával, s mennyivel lett más?

– Számomra, ami velem történt – infarktus, szívműtét, stb. – nem is volt igazán megrendítő. Talán azért, mert az élet dolgait mindig játéknak is tekintettem. Ez pedig nagyon jó, mert miközben az ember nem veszi annyira komolyan önmagát, a dolgát halálosan komolyan veszi. Mert – közhely – játszani komolyan kell. S játszani rendesen csak úgy lehet, ha betartjuk a játékszabályokat. Amikor életemben először mentem órára, hónom alá csaptam az osztálykönyvet, és azt játszottam: tanár vagyok. A Fekete-tengeren hajózva eljátszottam, hogy – akár egy milliomos – hajózom a Fekete-tengeren. Amikor egy őrült eltörte kezemet-lábamat, az volt a játék, hogy törött kézzel-lábbal kórházban vagyok. Most pedig azt játszottam: infarktusom van, etcetera. Tudtam persze, hogy meghalhatok. De ezúttal szívbeteget játszottam. Közben imádkoztam. És Isten meghallgatott. Remek embereket ismertem meg, sétáltam nagyokat a Balaton partján. Ám nem lettem más. Csak azt tapasztaltam: ilyen helyzetben, halálközelben is jó hinni és derűsnek lenni.

– Arra se döbbent rá, hogy a korábbiaknál jobban meg tudja különböztetni a lényegtelent a lényegestől? Vagy azelőtt is képes volt kiválasztani a valóban fontosat?

– Nagy hálával tartozom alma materemnek. A ferences gimnáziumot szabadság, derű és könnyedség járta át, ez pedig rímelt arra, amit otthon tapasztaltam. Odahaza is megmondták, mit várnak tőlem, és természetes volt, hogy az ember eszerint viselkedik. Még egészen kicsi gyermek voltam, de – nem túlzás – tiszteletben tartották az egyéniségemet. Meghúzva persze a határt. Ugyanezt tapasztaltam az iskolában, s ez erővel ruházott fel a későbbiekben is. 1955-ben érettségiztem, nem kell mondanom, szükség is volt útravalómra, erre a derűs erőre. S bár aztán hosszú időre elvesztettem a hitemet, soha nem jutottam el az értékek relativizálásáig, tagadásáig. Tudtam, hogy mi a jó, mi a rossz. S boldog voltam, amikor a hitemet visszakaptam. De mindvégig, mindmáig azt tartottam/tartom fontosnak, hogy a létezésem valamit szolgáljon, ne teljék céltalanul. Fontosak tehát az emberi kapcsolatok, fontos a szeretet, fontos, hogy amit az ember tudni vél, azt derűsen, kedvesen, pontosan továbbadja. Így amikor legutóbb a betegek világába kerültem, láttam nálam sokkal súlyosabb betegek türelmét, szelídségét, jóságát és persze eszembe se jutott magamat sajnálni. Sok hibám van, mint bárki másnak, de, hál' istennek az önsajnálat nem tartozik közéjük.

A 2000. február 24-i szám címlapja

– Parainesis-e a Kis magyar Varázshegy, vagy úgy véli, fölösleges a tapasztalatátadás, hiszen végül is mindenkinek a kályhától kell elindulnia?

– Az infarktus előtt egészen más könyvet akartam írni. De képtelen voltam hozzákezdeni. Lustának véltem magam, hiszen kerülgettem az írógépet, mint macska a forró kását. Aztán kiderült: beteg vagyok. És olyan tizenegy hónap következett, amelyet korábban elképzelni se tudtam. Iga, sajnos – vagy szerencsére – nekem nincs fantáziám. Nem tudok történeteket kitalálni, regényes regényt írni. Most is csak azt írtam, amit átéltem. Mert azért a magamfajta mindig figyeli a világot, az embereket, a helyzeteket. Ezt tettem, mikor az oktatásügyről, a lakáskérdésről, közállapotainkról, a politikáról, vagy akár amikor olasz városokról írtam. Ezúttal sem volt tehát semmiféle oktató szándékom. Nem intelmek könyve ez, csupán egy igaz történet, amely épp velem esett meg.

– S reménykedik-e abban, hogy akciófilmes, szappanoperás, internetes, haszonelvű világunkban kell még az ilyen történet, kell még a hagyományos olvasás?

– Említettem: meggyőződésem, aki nem olvas, annak unalmas az élete. A szerzővel és művével négyszemközt találkozni, nincs ennél izgalmasabb, gyönyörűségesebb élmény. A könyv nem láttat semmit helyettem, amit elolvasok, abba én magam lehelek, a maga módján lelket. Olvasás közben azt gondolok, érzek, képzelek, amit csak akarok. Csupán fogékonyságom, figyelmem mértékén, érettségem fokán múlik, hogy egy-egy remekmű élvezetében mindig juthatok. Mert az ember másként olvassa a József és testvéreit vagy a Háború és békét húsz, negyven vagy hatvan esztendősen. Amikor négy évesen a betűk titkát megfejtettem, sebtiben elolvastam a Pinocchiót, és boldogság fogott el. Boldog voltam, hogy ezután bármikor, bármit egyedül elolvashatok. Ez a szabadságérzet azóta is eltölt, ha egy-egy könyvbe belekezhetek.

Beke Kata: Kis magyar Varázshegy. Belvárosi Könyvkiadó, 1999. 113 oldal, 980 Ft