[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

„Nem tervezem, hogy még valaha az életben verset írok…” – mondta tizenhét évvel ezelőtt Erdős Virág, és szerencsére nem tartotta a szavát. A közéleti költészet megújítójaként versei prózájához hasonlóan fontosak életművében. A Könyvhétben 2000-ben megjelent interjúhoz – technikai okokból – Szabó J. Juditnak a kilenc évvel később megjelent interjúhoz készített fényképét társítjuk. Ebből a számsorból – 2000, 2009 – jól látszik, hogy jövőre esedékes egy interjú Erdős Virággal a Könyvhétben.

„Nyakig ülünk a sárban” – Interjú Erdős Virággal
2000. augusztus 10.

Könyvhétre megjelent kötete, a Lenni jó narancsszínű, formás kis könyv, de aki figyelemmel kísérte az utóbbi időben többnyire az ÉS oldalain publikált írásait, az sejtheti, hogy a derűs külső nem épp felhőtlen történeteket takar. Erdős Virág először Korniss Péter Udvarok című fotóalbumához írt verseket, majd két évvel ezelőtt a JAK-füzetek sorozatban jelent meg önálló prózakötete, a Belső udvarok. A 32 éves szerzővel, új könyve kapcsán, jelen korunk emberi és írói lehetőségeiről, korlátairól beszélgettünk.

– A líra felől indultál, de egyre inkább magad mögött hagyod ezt a műfajt. Ugyanakkor a prózastílusod, igaz kevésbé, de továbbra is erősen vers-szerű, ritmizált, olykor rímes. Mit jelent számodra ez a kétféle kifejezési forma?

– Nem tervezem, hogy még valaha az életben verset írok, sőt a szövegeim önkéntelen líraiságát is egyre inkább nyűgnek érzem, mintsem erénynek. Tulajdonképp jobb szeretnék olyan hagyományos értelemben vett, igazi prózát írni, amiben nem feltétlenül a nyelv a főszereplő, nem szótagszámmal és metrummal küszködik az ember, hanem maga a történet viszi és teremti a szöveget. Egy vers akkor jó, ha az ember „kikever” magának egy privát költői nyelvet, és amit el akar mondani, azt ezen a mesterséges nyelvi szinten mondja el, vagyis mindvégig megmarad a saját körein belül, önmagával bíbelődik és voltaképp önmagában tetszeleg. Ez a fajta belterjesség a költészet esetében persze abszolút legális, a próza viszont eredendően extrovertált műfaj, annál jobb, minél kevésbé látszik ki a történet alól a nyelv, és ezáltal maga a szerző. Ugyanakkor nem lehet nem érzékelni, milyen mértékben minimalizálódik manapság a hétköznapok nyelve, így hát ha egy próza itt és most valóban hiteles akar lenni, akkor valamilyen formában mindenképp követnie kell a minket körülvevő világ ezen sajátos és sokat kárhoztatott nyelvi minimalizmusát. Sőt, megkockáztatom, hogy a mai próza minősége és életképessége mindenekelőtt azon áll vagy bukik, hogy mennyire képes ad absurdum örömét lelni ebben a fajta minimalizmusban.

– Mindezzel valószínűleg összefügg egy másik jól érzékelhető elmozdulás az írásaidban. A Belső udvar, ahogy címe is jól kifejezi, inkább egyéni sorsokat jár körül, az anya-gyerek, apa-lány, férj-feleség viszonyok deformitásait. A mostani könyvben viszont egyértelműen társadalmi problémákat tematizálsz, ami ma, különösen a fiatalok körében elég szokatlan.

– Valóban történt valamiféle elmozdulás, habár szándékom szerint ez tényleg inkább csak tematikai különbség. Ha van a két kötetnek valami halvány közös sugallata, akkor ez leginkább éppen az lehetne, hogy a világ nem áll meg a küszöbünknél, és mindazoknak a szörnyűségeknek, amelyektől olyannyira szeretnénk elhatárolódni, valójában éppannyira vagyunk elkövetői, mint áldozatai, vagyis legszemélyesebb magánügyeink köre valójában sokkal tágabb, mintsem gondolnánk. Ezt a mai, durván tíz év előttről datálható „szép új világot” egyebek mellett talán épp ennek a nagyon fontos tapasztalatnak a birtokában érezzük olyan radikálisan újszerűnek és nyugtalanítónak, nevezetesen, hogy a dolgok alakulását már nem nagyon van kire fogni. Hogy ez a világ mondhatni már általunk és a kedvünkért olyan, amilyen. Ilymódon aztán patológiájának természetét is csak saját patológiánkon keresztül érthetjük meg és ábrázolhatjuk, ami persze sokkal fájdalmasabb, mindazonáltal jóval őszintébb, és furcsamód valamiképp perspektivikusabb is, mint kiállni a kapuba és sírni, hogy hová jutott a világ. Ebből a szempontból kortársaim közül talán egyedül Hazai Attila prózáját érzem közel a magaméhoz, aki szintén mindig belülről közelítve igyekszik megragadni valamit ennek a világnak a kétségkívül ordenáré és mégis nevetségesen kisszerű abszurditásaiból.

A 2000. augusztus 10-i szám címlapja

– Mondhatjuk, hogy számodra fontos írói feladat a társadalmi felelősségvállalás?

– Mondhatjuk is, meg nem is, mondjuk a szó hagyományosan bejáratott értelmében semmiképp. A társadalmi szolidaritásnak az a szeretetteljesen nyomasztó és kikezdhetetlenül szelíd paternalizmusa, amely az előttünk járó írói nemzedék legjavának erkölcsi hozzáállását az önreflexió minden bájos gesztusával együtt meghatározza, szóval ez a fajta morálisan stabil viszonyulás tőlem egyrészt alkatilag idegen, másrészt van egy olyan szörnyű gyanúm, hogy lassacskán nem is nagyon megyünk vele semmire. Amíg egy pillanatig is elhisszük magunkról, hogy jobbak vagyunk a deákné vásznánál, addig, hogy úgy mondjam, megette a fene. Morális kérdésekben manapság azt hiszem az egyetlen igazolható stratégia, ha szembenézünk saját természetünk egyre gátlástalanabb és egyre kifinomultabb immoralitásával, és egyfajta józan pszichoanalitikus logikával előbb felkutatjuk, nevén nevezzük és elfogadjuk magunkban a szörnyet, hogy aztán esélyünk legyen megküzdeni vele. Mindez persze kétségkívül az önagresszió kirívó és minősített esete, és az irodalmi ábrázolás szintjén valamiféle kegyetlen és következetesen indirekt közelítést hív elő, néhány bekezdés erejéig magunk is durvák leszünk, arrogánsak, obszcének és nőietlenek, mégis úgy gondolom, hogy a dolgok tisztázásának mégiscsak egyetlen megmaradt esélye, ha végre belátjuk, hogy egytől egyig, mindenestül nyakig ülünk a sárban.

– Hogyan viszonyulsz a női irodalom fogalmához általában, illetve magadra vonatkoztatva?

– Nyilvánvaló, hogy létezik női irodalom, már csak azáltal is, hogy tíz körömmel hadakozunk ellene. Talán az sem egészen véletlen, hogy a Lenni jó kötet szövegei néhány kivételtől eltekintve egytől-egyig férfihangra íródtak. Ha az ember történetesen nő, és történetesen prózát ír, akkor mindenképp számolnia kell vele, hogy a szövegeit még ha megfeszül is „női prózaként” fogják olvasni, és olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, amik azért így vagy úgy, de visszahatnak magára az írásra is. Ugyanakkor érdekes, hogy a költészet estében ez reflex nem feltétlenül működik. Mintha a prózával kapcsolatban valahogy tovább tartaná magát az a fixa idea, hogy azért ez mégiscsak egy vérbeli „macsó” műfaj, a női próza pedig maximum egzotikum, vagy valami ilyesmi, valami tematikus oldalág. A Belső udvar kötet Mária című írását például nyilván nem egészen úgy írta volna meg egy férfi, ahogy mondjuk én megírtam, de azért egy szüléssel kapcsolatos íráshoz a szerző nemi identitása felől közelíteni mégiscsak akkora eszeveszett trivialitás, hogy az legalábbis sejtetni enged valamicskét a gender studies lehetséges irodalomkritikai távlataiból.

– Az első köteted borítóján olvasható, hogy két gyönyörű kisfiú anyukája vagy. Az újabb írásokban a külső csatornákból érkező témákat, például a híreket is gyakran felhasználod. Mennyire személyes eredetűek a történeteid?

– Számomra az írás alapvetően indulati kérdés. Tulajdonképp nem történik más, mint hogy egy személyes indulatot kódolok azáltal, hogy történetet kerítek köré. Ezt a történetet aztán mindvégig a meglévő indulat élteti, és épp a dolog egzisztenciális tétje adja meg, már ha egyáltalán megadja, az írás erejét. Mindez persze nem igazán dicsőség, inkább valamiféle középsúlyos mesterségbeli fogyaték, a könnyedebb témákhoz és könnyedebb műfajokhoz – tárcákhoz, glosszákhoz, kicsi színesekhez –, akárhogy is igyekeznék, menthetetlenül nehézkes vagyok.

– Előítéletekről, különféle csoportokról: szegényekről, nőkről, ufókról, az átlagtól elütőkről írsz. A csatornatöltelék éppolyan kiszolgáltatott nálad, mint az angyal. Hogyan látod a jövőt?

– Azt hiszem az egyetlen őszinte válasz, hogy tudniillik nem különösebben érdekel. A próféciák dühödt és kielégítetlen normativitása engem általában riaszt és elkeserít. Egyelőre az érdekel és az izgat, ami itt és most körülöttünk zajlik, és miközben egyre világosabbá válik a számomra, hogy ez világ a hagyományos terminológiákkal már nem leírható, eközben én a magam részéről továbbra is próbálok – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – tiszta lappal közlekedni a világban, figyelni, látni, érezni, és valami minimálisat megérteni abból, hogy mégis mi ez az egész. Vak persze nem vagyok, látom, hogy korántsem tartanak jó irányba a dolgok, ugyanakkor, ha lehet mondani, eddigi életem talán leginkább megszenvedett tanulsága, hogy sokszor épp amennyire könnyű, kényelmes és kézenfekvő örömforrás teljes intellektuális apparátusunk felvonultatásával azon nyomban, mondhatni „csípőből” ítélni és diagnosztizálni, mindez legtöbbször épp olyannyira veszélyes is. Az előítéletes gondolkodással szemben megfogalmazott előítéletes gondolkodásnak pedig már amúgy is hatalmas irodalma van.

Orosz Ildikó

Erdős Virág: Lenni jó, Magvető, 2000, 81 oldal, 1290 Ft