[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából közreadott írás a netkorszak előtti időkből]
Emlékhely nyílt Karátson Gábor festő, író, filozófus egykori műteremlakásában tegnap (2017. december 12-én). Ez teremtett alkalmat arra, hogy a „húsz éves” sorozatunkban most a Karátson Gáborral készült interjút elevenítsük fel. Akkor, az ünnepi könyvhétre jelent meg az Ötvenhatos regénye, a könyvről Mátraházi Zsuzsa beszélgetett vele. Könyvhét, 2005/11-12. szám

A sors fejezte be az Ötvenhatos regényt – Karátson Gábor
2005. június

Mintha festménycímek vagy fényképek hátára rótt emlékeztető feliratok lennének, olyanképpen sorjáznak a fejezet- és alfejezetcímek Karátson Gábornak az ünnepi könyvhétre megjelent Ötvenhatos regényében. Nem csoda, ha ilyen képzetet keltenek az esszéregény nagybetűs sorai, hiszen szerzőjük amellett, hogy írói, fordítói hivatást követ, festőként szintén alkot. Filozófiai gondolatait ugyancsak megosztja a nagyközönséggel, amelynek tagjai azonban leginkább környezetvédőként tartják számon Karátson Gábort, mint a Duna-mozgalom egyik alapítóját és a természeti értékeink megőrzéséért vállalt felelősség erősítését célzó civil politikai szervezet, a Védegylet elnökét.

Most frissen megjelent regényéről beszél a szerző:

–   Tizenöt éve kezdtem írni az Ötvenhatos regényt, azóta megszakításokkal dolgoztam rajta. Nem volt könnyű, mert ott vannak az emlékeim az akkor történtekről, emellett ismerem a közbeeső időszakot, a hosszú Kádár-korszakot, valamint az 1988 utáni időket. Folyton megváltozott a perspektíva. Az okozott gondot, hogy miként lehet leírni: mi mit jelent. Mi módon oldom meg, hogy egyes szereplőket, akiket akkor nagyra tartottam, azok iránt később egyre kevésbé éreztem így, sőt, kicsire tartottam őket. Ezt emberileg is nehéz elviselni, hát még regénybe foglalni. Pedig sokan átélték ezt a vívódást, hogy akkor most én tévedtem, vagy ő változott meg, vagy a kontextus lett másmilyen? Nem voltam főhőse az 1956-os eseményeknek, de benne voltam a forradalomban és így nagyon sok rétege lett a történetnek. A szereplők egy része átjön a későbbi időkbe, sőt, a jelenbe, hiszen a könyv utolsó eseményei 2005 januárjában játszódnak. Nagyon friss az élmény és engem eléggé megviselt az egész dolog, ahogy összeállt a kép. Éveken keresztül nagyon sok mindent írtam és kezdtem újra meg újra elölről, folytattam meg átdolgoztam részeket. Aztán elhatároztam, hogy most befejezem. Az egészségem sem volt a legjobb, és mindenféle külső körülmény sem kedvezett, s akkor egyszercsak megrázó események történtek, amelyek azonban a könyvírás végső kanyarában sok mindent érthetővé tettek. Ez nagyon különös volt. Olyan kérdések merültek föl bennem a valósággal és részben a könyv szereplőivel kapcsolatban, amelyeket én egyszerűen nem tudtam megoldani, de a valóság befejezte a kötetet. Tehát, mintha az ember valamit írna és a cselekmény egyik szereplője, akiről azt hitte, hogy már meg is halt, belépne az ajtón és odaülne diktálni.

–   Mi volt az a „nem túl nagy feladata” forradalomban?

–   Egyetemistaként részt vettem az előkészületekben meg természetesen a tüntetésben is. A jogra jártam, mert oda irányítottak át a német-magyar szak helyett, ahová kitűnően felvételiztem. Arra gyanakodtam, hogy a nevem miatt történhetett ez így, amelyet bár másként írnak, mégis emlékeztethetett a Karácsony Sándorra, s ez rossz ómen volt akkoriban. Mivel nem akartam bevonulni katonának, jártam a jogra, de tudtam, hogy a jó Isten el fogja intézni nekem, hogy ne kelljen jogászként dolgoznom. Csak azt nem tudtam, hogy ehhez az egész országot fel kell forgatnia. Többek között Csepelen Bárány Jánossal álltam kapcsolatban, akit kivégeztek. Hogy kivégezték, azt 1994-ben tudtam meg. Előtte csak az emlékkép élt: egy rokonszenves fiú jött be az egyetemre és barátságosan letolt bennünket, hogy mi itt csak a magunk intellektuális levében fortyogunk, a munkássággal abszolút nem törődünk. Kérdeztem, hogy mit tegyünk. Mondta, menjünk ki Csepelre a gyárba és támogassuk őket a már beszivárgott kádáristák ellen. Persze nem tudtuk támogatni őket, de az eset önfeljelentésnek jó volt. Csodáltam is, hogy börtönnel megúsztuk, mert a Fő utcában egy újabb, ’57. márciusi felkelés szervezését sütötték ránk. A forradalmi eseményeknek meg a börtönéveknek az elbeszélése volt a legkönnyebb, mert a múlt átértékelhetetlen. A börtönben azt hittük, mi örök időkre összetartozunk. Nem is lehetett volna másként elviselni. De amikor kijöttünk, mégis szétrajzottunk, és az egyikből neves ornitológus lett, egy vidéki városban élt, én festő lettem, a harmadik jogász, a negyedik szociológus. Elkezdtünk másként gondolkodni, bizonyos alapdolgokban bizonyára egyetértettünk továbbra is. Kiderül a könyvből, hogy néha nagyon fájdalmas emberi meghasonlások és megpróbáltatások közepette is fönnmarad valami az emberek között. Ennek érzékeltetése szinte nyelvi probléma volt, hiszen könnyű valamit lelkesen vagy kiábrándultan leírni, de hogy ezek együtt legyenek, az már nem olyan egyszerű. Az Ötvenhatos regény minden egyes részlete tapasztalati igazság, mégsem lett életrajzi könyv, én legalábbis úgy akartam megírni, mintha fikció volna.

–   Segített-e Önnek az átértékelődött emberi kapcsolatok elfogadásában a kínai nyelv és életfilozófia alapos ismerete?

A 2005. júniusi szám címlapja

–   Leginkább az, hogy a Tao te King után lefordítottam a Változások könyvét is egy kiadó kérésére. Gyerekkorom óta vonzott a kínai nyelv és művészet, s miután, immár felnőtt fejjel hozzáláttam a megtanulásához, elég hamar sikerült is megértenem az írott szöveget, de ez a könyv nehéz dió volt. Bibliaszerű, végtelen mélységek vannak benne. Ji King tanulmányozói is varázslatos hatása magyarázataként szokták kiemelni, hogy ugyan az ő ütközeteikről és dinasztiabukásaikról vagy másik dinasztia felemelkedéséről szól, de nincs benne semmiféle szenvedély vagy előítélet, hanem képszerű, valahogy az örökkévalóság jegyében íródott. Ez a különös munka nekem hatalmas iskola volt. Úgy éreztem, most tényleg olyan szempontokhoz jutottam, amelyekből, ha nem is tudom tulajdonképpen megérteni, valójában mi történt, de térben látom az eseményeket és már nem hat rám annyira fojtogatóan, hogy valakit egykor nagyon szerettem, most meg nem szeretem. A tény, hogy az emberek így meg tudnak változni, valahogy elfogadhatóbbá vált. Nem is etikailag, hanem esztétikailag. Most már azt is látom, hogy valami titok lappang a mögött, hogy mi, emberek, milyen összefüggésben vagyunk egymással. Vannak olyan összetartozások, amelyek kibírják a nagy megpróbáltatásokat. Mások meg nem bírják ki, de az sem okvetlenül rossz. Úgy látom az egészet, mint egy tájképfestő, aki, ha megfest egy völgyet, ahol patak folyik, a partján kövek hevernek s erdő veszi körül, nem kíséri érzelmi kitörésekkel, hogy ott van egy kő vagy az erdő, hanem az egész képet tudomásul veszi. Én is így vagyok. Tovább élek azokkal, akikkel most tudok kommunikálni vagy jóban lenni és azt teszem, amit most helyesnek látok.

–   Festeni vagy írni nehezebb?

–   Azt hiszem, hogy mindig ugyanazt csinálom, ez két pólusa a világnak. Furcsa módon én azt gondolom, hogy ezeket a mi civilizációnk valamikor mesterségesen különítette el. Megintcsak a kínaiakkal példálóznék. A kínai nyelv képnyelv, olyan logikát követ maga összetett jellegében, mint a festészet. Minden kínai írva beszél, mert különben nem is értenék egymást, a tartomány másik felén annyira másként ejtik a szót. Vagy gondoljunk arra, hogy szinte alig van gyerek, aki két-hároméves korában ne tudna rajzolni. Aztán már az óvodában kinevelik belőlük ezt az ösztönös adottságot. Nálunk elszakítják a képtudatot a nyelvi tudattól. Én a magam munkásságában megpróbálom újra egyesíteni.

Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Szabó J. Judit