Ha meg kellene választanunk a kortárs irodalom egyik legsokoldalúbb alkotóját, akkor Milbacher Róbert minden bizonnyal jó esélyekkel pályázhatna – került már ki tollából regény, sőt, bűnregény is; novella, és nem utolsó sorban közérthető, szórakoztató stílusban megírt ismeretterjesztő kötetek is. Új műve, a Variációk a múltra bizonyos tekintetben ezeknek a műfajoknak az ötvözete.

Sőt, bátran kijelenthetjük: ez a kötet, mely két “áltörténeti kisregényt” tartalmaz, ott folytatja a szellemi építkezést, ahol a szerző korábbi, nagy sikerű Legendahántás című munkája abbahagyta. Míg korábbi kötetében Milbacher esszéista formában vette górcső alá nemzeti mítoszainkat, addig a Variációk a múltra ugyanezt a dekonstrukciós munkát viszi tovább, de immár irodalmi eszközökkel. Egyfajta irodalmiasított folytatása ez a korábbinak, amelyben a történeti tények és a fikció határmezsgyéjén egyensúlyozva kapunk választ a „mi lett volna, ha” kérdésére. Fontos leszögezni, hogy a Variációk a múltra más módon rombolja irodalmi mítoszainkat, mint a korábbi Legendahántás: nem puszta létezésüket vagy hihetőségüket kérdőjelezi meg, hanem egy fiktív, ám valós alapokon nyugvó alternatív változatot kínálva hozza hozzánk egy kissé közelebb az irodalmi alakokat; mondhatni leemeli őket a piedesztálról.

Az első kisregény, a P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez ugyanis egy igazi nemzeti legenda demisztifikálását tűzi ki a célul. Eltart ugyan egy darabig, mire a szerző az olvasó előtt is felfedi, hogy a P/S nem pusztán a latin post scriptumra, hanem a szöveg központi alakjának monogramjára is utal. A történet ugyanis egy hölgy ravatalánál kezdődik, ahol a fölötte összegyűlt urak arról vitatkoznak, vajon nyilvánosságra lehet-e hozni az elhunyt levelét, melyben azzal vádolja férjét, hogy perverz és parázna, és kizárólag miatta fekszik kiterítve. Kisvártatva fény derül arra, hogy a ravatalon fekvő nő Szendrey Júlia, akinek szeretője egyfajta keresztes hadjáratra indul, hogy érvényteleníthesse szerelme kéjsóvár férjével való házasságát, és ne az ő nevének kelljen szerepelnie a nő sírkövén. A terv meglepően egyszerű: ha bebizonyítja, hogy Petőfi Sándor még életben van, akkor Júlia következő házassága érvénytelen.

A történet így egy már-már szinte bűnügyi nyomozásba fordul, ahogy a szerető Tóth József minden követ megmozgat, hogy a nemzet költőjének nyomára bukkanjon, és visszaszerezze szerelme becsületét. A cselekmény is egy hagyományos nyomozás lépéseit követi: Tóth megkísérli feltérképezni Petőfi utolsó útjait és beszél azokkal, akik azt állítják, látták még a segesvári csata után. Egyetlen apró nyomot sem hagy felderítetlenül. Végül pedig olyan felfedezést tesz, mely alapjaiban rengeti meg mindazt, amit a költőről tudunk – anélkül, hogy elárulnám a végkifejletet, annyit felfedhetek, hogy Petőfi szlovák származásához van köze.

Milbacher szemmel láthatóan otthonosan mozog ebben a korban, mindenféle nehézség nélkül helyezkedik bele a nyelvezetébe; különösen a levélrészleteknél szembetűnő ez, ahol a korabeli helyesírást követi. Még a történtek folyása is jobban jellemző arra az évszázadra – a cselekmény lassabban folyik, hiszen nem ritkán több napba telt egyik helyszínről a másikra jutni. Megmutatkozik a szerző már korábban említett műfaji sokszínűsége is – a szöveg leginkább egy bűnügyi regényre hajaz, olykor szinte egészen noir elemek beemelésével – a nyomozás eredményének részletei végül éjjel, a Duna-parton, teljes titokban kerülnek megosztásra, és bizony nehéz nem rögtön kalapos, felhajtott gallérú ballonkabátba és enyhe ködbe burkolózó férfiakat képzelni magunk elé, még akkor is, ha agyunk tudja, hogy másik korszakban járunk.

Ugyanakkor a leglényegesebb vonása mindkét szövegnek, hogy ezek lényegében gondolatkísérletek, és mint olyan, provokatívak. Petőfi Sándor kétségkívül a nemzet költője, és ha bárkit megkérnénk arra, hogy soroljon fel magyar költőket, minden bizonnyal még mindig vele kezdené a sort. Petőfi neve mélyen beleivódott a kultúránkba, és mindenestül, megkérdőjelezhetetlenül magyarnak tekintjük, a magyarnál is magyarabbnak. Éppen ezért, már pusztán az a tény, hogy Milbacher a megoldásában Petőfi szlovák származását emeli ki, a mélyen bennünk szunnyadó nemzeti öntudatot próbálja felébreszteni. Még hogy Petőfi szlovák volt! – hápoghatnánk, mikor pedig nyilvánvalóan tényleg az volt. Ezzel az alternatív értelmezéssel a szerző nagyon tudatosan demisztifikálja a költő alakját, és hozza hozzánk közelebb. Hiszen ha hirtelen nem egy isteni magasságokba emelt nemzeti csoda, csak egy kócos, dühös költő, aki identitásválsággal küzd, máris nem olyan nehéz megértenünk őt.

A második szöveg, a Kései tudósítás egy törvényszéki eljárásról, mely városunk utolsó, boszorkányosnak mondott asszonyszemélye ügyében tartatott, szintén ezt tűzi ki célul: Arany János balladájának megfoghatatlan, rejtélyes és fenyegető vajákos asszonyát, Vörös Rébéket itt a felperesek padján láthatjuk egy bírósági ügyben. Azzal vádolja a falubeli férfiakat, hogy fogva tartották, és szexuális erőszakot követtek el rajta. A cél ezzel is a boszorkánynak kikiáltott asszony demisztifikálása vagy éppen rehabilitása lehet – a balladában az asszony alakja vétkes is meg nem is: az ő bájitala nyomán házasodnak össze a fiatalok, és ő biztatja később a nőt házasságtörésre is; a végül kettős gyilkosságot elkövető Pörge Danihoz azonban végig egy szót sem szól a vers során. Milbacher kötetében nem derül ki, hogy a vádak, melyekkel az asszony a falu férfijait illeti, igazak-e, vagy pusztán a viszálykeltés a célja. A szerző nem ad megoldást, és nem ítélkezik. Így viszont nem is kap súlyt maga a történet, kissé a levegőben marad; olvasóként annyinak leszünk tanúi, hogy Rébék ráveti magát a vádlottakra. Azonban az, hogy ezt afölötti frusztrációjában teszi, hogy azt érzi, nem hisznek neki, vagy puszta gonoszságból, homályban marad. A szöveg utolsó mondata a bíró megjegyzése, mely beemeli a legismertebb balladai idézetet a “Hess, madár!” képpel, azonban inkább erőltetettnek, mint organikusnak érződik így a végére biggyesztve. A legtöbb, melyet magammal hoztam ebből a szövegből, azok a változatos cikornyás káromkodások, mint például “az a beste kurva”.

A Variációk a múltra egy izgalmas kísérlet arra, hogy képzeletben újraírjuk egy-egy irodalmi vagy történelmi alak sorsát, és ezáltal minimálisan változtassunk a bennünk élő, róluk alkotott képen is. A mű kapcsán felmerülhet az a vitaindító kérdés is, miszerint egyáltalán szükséges-e irodalmi nagyjainkat demisztifikálni – való igaz, hogy könnyebben belehelyezkedünk életükbe, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nagy íróink valódi, csetlő-botló, hús-vér emberek voltak, akik ugyanúgy szerették a fröccsöt (khm, Krúdy), a nőket (khm, Ady) vagy éppen a bablevest (khm, Jókai), mint mindenki más. Ugyanakkor lesznek, akik tiszteletlenségnek és imázsrombolásnak fogják tartani az efféle kezdeményezéseket – való igaz, hogy ferdébb szemmel tekintünk Móriczra, mikor tudatosul bennünk, hogy a nevelt lányát tette szeretőjévé, akinél mellesleg majd’ 40 évvel idősebb volt megismerkedésük idején. A feladat nehézsége az, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt abban, hogy a szépirodalmat újra közelebb hozzuk a mai emberhez, ugyanakkor megadjuk a kellő tiszteletet is a régmúlt alkotóknak. Milbacher Róbert kötete egy erre tett kísérlet, melyet már pusztán gondolatébresztő hatása miatt érdemes kezünkbe venni.

Bráder Edina

Milbacher Róbert: Variációk a múltra. (Két áltörténeti kisregény)
Magvető Kiadó, 144 oldal, 4499 Ft