PEDRO ALMODÓVAR: PATTY DIPHUSA AVAGY EGY ALTERNATÍV PORNÓSZTÁR VALLOMÁSAI



Ugyan számos interjúban megkérdezték Pedro Almodóvartól, vajon miként válhatott a jelentéktelen telefonközpontosból (s kultúr-ellenforradalmárból) a respektálható kereskedelmi siker spanyolországi emblémája, sosem tudott mit felelni. A művész nem titkolja, gyűlöli a tudatot, hogy többé már nem a „peremvidéken” alkot, a rosszfiú-szerepkört ugyanakkor rendre elutasítja. „Én sosem voltam egy enfant terrible-típus – nyilatkozta egyszer -; a média ragasztotta rám ezt a bélyeget, de ha a lelkembe nézek, soha nem voltam rettenetes gyerek, még a kezdetek kezdetén sem. Ellenben amióta az eszemet tudom, mesélek. Már gyerekkoromban is folyton a többieket szórakoztattam; alapvetően az a vágy hajtott, hogy felhabosítsam, meseszerűvé varázsoljam a dolgokat.”

A Patty Diphusa bővített kiadása két részből áll: Patty Diphusa naplószerű elbeszéléséből, valamint egyéb, összegyűjtött írásokból, amelyek a narratív és az esszé-műfaj között balanszíroznak, s a nyolcvanas évek során különböző underground szellemű folyóiratokban jelentek meg.
A könyv – tematikus sokszínűségének, ám az egyes írásokat egységbe fűző komikus-groteszk szálnak köszönhetően – a spanyol rendező ars poeticájának irodalmi leképezése. A színhely a nyolcvanas évek Madridja; a filmjeiben oly sokféleképpen megjelenített izgalmas, egyúttal ellentmondásos légkör, ezen belül is a movida felfokozott, szélsőséges hangulata.
1984-ben a La Luna című folyóirat (a madridi movida egyik pillére) felkérte Almodóvart, hogy vállaljon el egy rovatot, melyben megosztaná madridi személyes élményeit az olvasókkal. Így született meg a szórakoztató, provokatív, fiktív Almodóvar-lány, Patty Diphusa, a pornósztár, aki a La Luna hasábjain hónapokon át közzé tette meghökkentő, polgárpukkasztó történeteit, melyekből temérdek színes, bizarr alakot ismerhetünk meg a madridi éjszakából.
A vágyhajhász Patty rebellis, józan, humoros habitusának semmi köze az ostoba liba-attitűdhöz, s írásaiból személyiségének változásait is nyomon követhetjük; megtudhatjuk, miként jut el a diszkók eksztázisától a teljes absztinenciáig, amikor is egyszer csak torkig lesz önnön frivolitásával. Patty-ban olyannyira túlteng az életkedv, hogy szinte sosem alszik; naiv, gyengéd, groteszk, narcisztikus lény, aki az összes elképzelhető földi örömöt imádja és megéli, és – önnön jól felfogott érdekében – igyekszik mindent a pozitív oldaláról megközelíteni. Ugyanakkor folyamatosa menekül a magány és önmaga elől.
„Előszeretettel neveznek a spanyol Warholnak – írja Almodóvar. – Amikor találkoztam Warhollal, s ő megkérdezte, miért hívnak így, azt feleltem neki, azért, mert nincs jobb ötletük. Első ránézésre nemigen hasonlítunk egymásra, mondta, platinaszőke hajkoronájában tündökölve, s közben az én ébenfekete fürtjeimre sandított. Patty Diphusa mindenesetre azon kívülálló lányok csapatának rokona, akik a Warhol-Morrisey-duó filmjeit benépesítik. Patty akkoriban kezdett megnyilvánulni a La Luna hasábjain, amikor már sokan beszéltek a movidá-ról. A bulikat megírták az újságok, a koncertek dalaiból lemezek születtek, és divatba jöttek a jelmezeink. S amilyen spontaneitással a movida megjelent, éppolyan gyorsan szerte is foszlott. A nyolcvanas évek első felében fogalmunk sem volt, mi mennyibe kerül, és nem ismertük a piacot. Még nem voltak emlékeink, s mindent lemásoltunk, ami csak tetszett. Akkoriban még nem létezett sem politikai, sem társadalmi, sem generációs értelemben vett szolidaritás, s minél többet plagizáltunk, annál hitelesebbnek tűntünk. Tele voltunk ötletekkel és vágyakkal, ám a perspektívátlanság épp az ellenkezőjét eredményezte mindannak, amit szerettünk volna. A drogoknak még csak a pozitív hatását láttuk, s a szex maga volt a higiénia.”
Almodóvar számos filmjét, ám különösképpen ezt a könyvét nemigen lehet megérteni anélkül, hogy némi fogalmunk volna a movidáról. A nyolcvanas évek első felének kulturális robbanásáról van szó, arról a – művészi szempontból – rendkívül termékeny időszakról, amelyet a Franco-diktatúra utáni demokrácia első nagy örömünnepének tekinthetünk. Madrid – a nyugat-európai országok szemében - ekkoriban válik az érdeklődés középpontjává. A Szenvedélyek labirintusa című korai Almodóvar-filmben el is hangzik egy mondat, miszerint „Madrid a legszórakoztatóbb város a világon”. Sokak szerint sem Franco halála, sem a politikai átmenet nehézségei nem vonzottak oly sok újságírót, TV-csatornát és egyéb szenzációéhes alakot a spanyol fővárosba, mint a – mellesleg elég nehezen körvonalazható és igen sokrétű – movida. Kulcsjellemzői talán a kozmopolita törekvések, a szexuális tabuk feloldása, és az individualitás előtérbe helyezése voltak. A movidá-t átitató hedonizmus jellemzi Patty Diphusa szokásait, s az a fajta életérzés, hogy (elsősorban a drog segítségével) „a létezés valamennyi kellemetlenségére sikerült megtalálni a megoldást”. Újszerű arcok tűntek fel a színen, és Pedro Almodóvar a movida egyik szimbólumává vált. A kulturális mozgalom a nyolcvanas évek második felében viharos hanyatlásnak indult, a „fogd-a-pénzt-és-fuss”-jelenség, a piac farkastörvényei egyre inkább éreztették hatásukat, s mondhatnánk, a movida belehalt a sikerbe.
A Patty Diphusa bővített kiadása az 1991-es Anagrama-kiadásra épül; a könyvet 22 nyelvre lefordították. A mű második felét képező, összegyűjtött Almodóvar-írások 1984 óta folyamatosan jelentek meg különféle spanyol folyóiratokban, s a rendező filmművészettel kapcsolatos reflexióit, valamint néhány esszészerű illetve novellisztikus írást, „szösszenetet” tartalmaznak, a művész filmjeihez hasonlóan igen eklektikus jellegűek, s érdekesen sugallják Almodóvar kreatív tehetségét. Az Új Palatinus Kiadó kötete érdekes színfoltja a XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak, s – mindenekelőtt Almodóvar nevének köszönhetően – a magyar könyvpiacon is nagyobb érdeklődésre tarthat számot.


Mester Yvonne