Nevén nevezem a dolgokat
Beszélgetés Gát Annával

Gát Anna 23 éves és Felütés címmel már megjelent az első verseskötete, de ennek ellenére nem vallja magát költőnek.

– Hogyan kezdtél verseket írni?
– Eredetileg dalszövegeket írtam, és aztán jöttek a versek. Talán ebből is adódik, hogy sokkal inkább érzem a dalszövegeket vagy az angolszász „confessional poetry”-t mintának, mint a kortárs magyar költészetet. A szövegírás maga úgy kezdődött, hogy nagyon szeretem a zenét, sok zenész volt a környezetemben, szinte magától értetődő volt, hogy olyan 13 éves korom körül szövegeket kezdjek írni. Menedzselek egy zenekart, nekik is írok a mai napig. Kamaszkoromban, ahogy sokan mások, befelé fordultam, és emellett persze jókora exhibicionizmus is volt bennem, akkortájt kezdtem verseket írni. Nem tartom magam költőnek, vannak gondolataim és érzéseim, melyeket jól meg tudok írni, de ennek ellenére nem definiálom magam költőként. Az volt nagyon nehéz a kötetem munkálatai alatt, hogy bátorítottak, azt mondták, hogy tehetséges vagyok és folytassam az írást. És mindezt 18 éves koromban, amikor még nem igazán tudtam magam kontrollálni. Viszont a szakmától rossz visszajelzéseket kaptam.
– Akkor hogyan definiálod magad?
– Azt gondolom, egyszer majd jó író leszek. Mindent ki akarok próbálni a szakmán belül, már pár dolgot ki is próbáltam, fordítok, újságot írok, forgatókönyveken dolgoztam, ma dramaturgként is dolgozom.
– Verseid jelentek meg az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Mozgó Világban, ez azért jelent valamit.
– Ezekre büszke is vagyok. Kritika leginkább azokat a verseimet érte, amelyek a kötetemben láttak napvilágot. És az is igaz, hogy ma már én sem a kötetemből olvasnék fel, ha felkérnének. Most azt gondolom, hogy a kötetben megjelent körülbelül 80 vers közül 3–4 vers nagyon jó, de a többivel nehezen azonosulok. 2003 elején került nyomdába, tehát elég régen, és szerintem, ha írtam valami igazán jót, akkor az azóta történt. 18 évesen az ember maníros, sokat pózol, ma már másként írnék meg sok mindent, hiszen most jobban meg tudom nevezni a dolgokat, letisztultabb vagyok. Mostanság is írok verseket és elküldöm különböző szerkesztőségeknek, akik szerencsére szinte mindig megjelentetik őket. De a kortárs magyar irodalmi életben nem igazán vagyok benne.
– Miért?
– Részt vettem különböző rendezvényeken, jártam alkotótáborban, de mindig kívülállónak éreztem magam. Nem tudom, ez azért van-e, mert tehetségtelen vagyok, vagy nem illettem oda a személyiségem miatt, vagy mások hibájából. Ma már nem is gondolkozom ezen. Valószínűleg azért kötöttem ki a zenei világban, mert abban otthon érzem magam. Sok mindennel próbálkoztam az utóbbi években, voltam tévés, voltam rádiós, filmeztem, írok különböző újságokba, és ezekkel a szerepekkel vagy közegekkel sokkal inkább azonosulni tudok. Ha verset írok, számomra lehetetlen azt másokkal megbeszélni, még a legközelebb állókkal sem, hogy az nekik tetszik-e, és nem is tudok jól reagálni a visszajelzéseikre. Támadtak többen: a témaválasztásaimért, vagy épp rajtam keresztül próbálták azt a tételt igazolni, hogy a magyar költőnők csak szerelmi lírát írnak. Ezt én nem érzem magamra nézve igaznak, hiszen verseimnél sokszor eldönthetetlen, hogy ki az, akit megszólítok, a magyar nyelvben ugyebár nincs külön személyes névmás a hímnemű és nőnemű személyek jelölésére. Ha szerelmes verset írok, explicitebben artikulálom a mondanivalóm. Egyébként meg az életem legfontosabb ilyenfajta eseményeit soha nem írtam meg, azt tanították ugyanis nekem, hogy az ember szerelmesen meg ne próbáljon szerelmes verset írni, és én ehhez tartottam magam...
Talán egyszerre ködös a szereplőim személye és vagyok túlzottan explicit a költészetemben. Úgy érzem, ez az attitűd a magyar költészetben nem elfogadott. Azért sem érzem otthon magam a kortárs költészetben, mert ebben most a fojtottság, a rejtettség a divatos, a látszólagos harsányság által eltakart melankólia, ami nekem nem sajátom. Én sokkal világosabb vagyok, nevén nevezem a dolgokat. Lehet, hogy ez technikai hiányosság, de én nem tudok elbújtatni valamit, nem tudok csattanós verset írni, én azt tudom megírni, hogy milyen érzéseim vannak. Persze a finom bújtatásokat is lehet úgy csinálni, hogy attól még ne legyen keserű vagy szenvedélytelen a líra, erre jó példa Szabó T. Anna, akinek Rögzített mozgás című kötete az egyik kedvencem az utóbbi években megjelentek közül..
– Nem gondoltál arra, hogy prózát is írj?
– Írtam egy időben, de nem jelentettem meg sehol. A prózával tematikai problémáim vannak, nem találtam meg még azokat a témákat, amelyekről írnom kellene. Amik akkor születtek, próza és vers közötti, kántálás-szerű dolgok. Volt olyan időszakom, hogy több novellát is írtam, de az volt az érzésem, hogy nincs még igazából gócpontjuk, és most azt várom, hogy mikor találkozom egy olyan témával, amelyet muszáj megírnom.
– Akkor azért az a szándékod, hogy továbbra is folytatod az írást.
– Mindenképp. És hogy ha úgy érzem, hogy írtam valamit, amit érdemes megjelentetni, akkor azt publikálom. Teljesen mindegy, hogy mi az adott mű műfaja.


Jolsvai Júlia