1956 forradalma és a költészet

Az 1956-os forradalom félévszázados fordulójára időzített antológiákból és az eseményekhez kapcsolódó egyéni verseskönyvekből egyelőre csak azokat ismerem, amelyek szeptember elejéig megjelentek – de ezek közt már becses könyvekre lelhetünk. (Novemberig még sok mindenben lehet részünk.) Becses például a Magyar Napló Piros a vér a pesti utcán című versantológiája (összeállította, előszóval és jegyzetekkel ellátta Győri László, második, bővített kiadás) vagy Buda Ferenc tematikus versválogatása (Túl a falon. – Az én ötvenhatom, Holnap Kiadó). Ismét meggyőződhetünk róla, hogy Buda Ferenc kezén minden gondolat, kín, remény és dac maradéktalanul dallá nemesedik. Helyét, Adyval mondva, nemcsak „sors, szándék, alkalom” jelölte ki a legjobbak közt – a forradalmi jelenlét s a megtorlásul kapott börtön –, hanem az istenáldotta tehetség is. Ehhez hasonló karakterű könyvet Nagy Gáspár is közreadott négy évvel ezelőtt, téma szerint lepárolt verseinek személyes hitelét s különleges erkölcsi erejét bizonyítva (…nem szabad feledNI…!, versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára, Püski Könyvesház) – ő most Fénylő arcok és tükörképek című, Kiss Iván ’56-os fotórajzaira ajánlással ellátott verskötetével jelzi illetékességét az ünnepi témakörben. Most a szélesebb áttekintésű antológiával kapcsolatban van mondandóm; ebből természetesen Buda Ferenc és Nagy Gáspár megszenvedett forradalmi szellemű versei sem hiányoznak.
A Piros a vér a pesti utcán című versösszeállítás szükségképpen hasonlít a tíz évvel ezelőtti, negyvenes évfordulóra kiadott antológiára, a Vérrel virágzó 1956-ra, melyet a Hét Krajcár Kiadó forgalmazott – szerkesztette Benke László, lektorálta Kuczka Péter és Varga Domokos. A zsebkönyv terjedelemben kiadott antológia megkerülhetetlen anyagára korrekt módon hivatkozik is Győri László, az újabb kötet gondozója: a jóval terjedelmesebb kötet jegyzetanyagában nem csupán a versek eredeti lelőhelyét sorolja fel, hanem antológiabeli megjelenésük helyét és idejét is föltünteti, sűrűn hivatkozva a Hét Krajcár kiadványára. A politikai verseknek külön történetük van, különösen az ötvenhatos forradalomhoz kapcsolódóknak; megjelenésük eseményszámba ment. Ha a forradalmat egy hosszas történelmi folyamat betetőződésének tekintjük, akkor Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-es ódájával kezdődik a folyamat, s az ötvenes évek első felében írt – internálótáborokból, fogházakból származó – művekkel folytatódik (Faludy György, Tóth Bálint, Tollas Tibor). Nyilvánosabbá válik Nagy Imre 1953-as programbeszédjének hatására, meredeken fölfelé ível 1956 nyarán, még jobban Rajk és társai temetésekor, szinte az október 6-i nemzeti gyásznapra időzítve. Fölragyog ama tizenkét nap sajtóközleményeiben, főként az Irodalmi Újság november 2-i számában, majd az ellenállás, a MUK-mozgalom („Márciusban Újra Kezdjük”) s az írósztrájk letörése után megkezdi búvópatak-életét, beköltözik a börtönökbe, olykor a siralomházba, és szétszóródik a nagyvilágban, az emigrációs költészet széles színképét mutatva föl. Feltűnik erdélyi és más, magyarok lakta területeken is, itt-ott ugyancsak a lebukás kockázatát vállalva – gondoljunk Páskándira, majd Szőcs Gézára. De nem lehet megfeledkezni Juhász Ferenc Tékozló ország című, eposz jellegű költeményéről sem (1954), amely szinte megjövendölte az ötvenhat októberében bekövetkező, fölemelő és apokaliptikus történést. A páratlan mű terjedelmi és műfaji okokból nem kerülhetett bele a gyűjteménybe. Benne van viszont – helyesen – Tamási Lajos nagy ívű verse, a Nyárvégi viharok: a természeti jelenségek fenyegető, egyszerre pusztító és tisztító ereje összeforrt az októberi „viharral”. Szerintem Nagy László némelyik nagy poémájában is, például a Gyöngyszoknyában. A költő A város címere, az 1956 gyászos évvégét fölidéző Karácsony, fekete glória című s még néhány kisebb versével van jelen az antológiában. Kár, hogy A vak remény négysorosában még nem vették észre az ötvenhatos üzenetet: „Háborgóbban imádni nem lehet / halállal kacér hazát, szeretőt”. Ezzel csupán annyit jeleznék, hogy a merítés sosem lehet teljes. Az antológiák egyikében sem találom Benjámin László Vérző zászlók alatt című, a diktatúrának sokáig kínos költeményét, amely a Kádár-korszak irodalmi nyilvánosságából jókora darabot kihasított az igazmondás számára, akárcsak Csanádi Imre krónikás ének formában megírt poémája, Az 56-os évre. (Ezt megtaláltam a Vérrel virágzó című antológiában.) Utóbbi úgy oldja meg a közölhetőség oly igen kényes kérdését (1958-ban keletkezett), hogy a szerző töredéknek tünteti föl művét, és ott pontoz ki egy szakaszt, ahol a november 4-i szovjet katonai intervencióhoz és a megtorláshoz érkezik: arról nem szólhat. De a hősöket hősöknek, a rajongókat rajongónak, a talpnyalót talpnyalónak nevezte – a Nagy Gáspár által közkinccsé tett megnevezNI parancsát Csanádi a lehetőségig teljesítette („elment a falakig”, ahogy évekkel később a reformgondolattal kísérletezők mondták), jelezve, mit kell elhallgatnia: „Énekem, sajgó ének, / maradj meg töredéknek”. Sok „partizánkodás” tanúja lehettem a hatvanas-hetvenes és a későbbi években: a költők megtanultak allegorikusan írni, historizálva, rejtett párhuzamokkal utalni ötvenhatra. Illyés Erdélybe küldött verstávirata így hangzott a nálunk lágyuló, odaát keményedő diktatúra éveiben: „Erre gondolj: a kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd”. Vihar Bélától, Béri Gézától is idézhetnék föl jeles példákat – kár, hogy az ő nevüket egyik antológiában sem találom, és Utassy Józseftől is kevesebbet látok, mint amennyit adott a forradalom eszmeköréből.
Győri László gyűjtésének újdonsága az, hogy az ismert költők társaságában elfeledett vagy ismeretlen „amatőr”, sőt, olykor anonim költők, alkalmi verselők műveit is közli. Ezek többsége értékes dokumentum. Óhatatlanul eszembe jut kedves költőm, Csanádi Imre kétkötetes versgyűjteménye a régi időkből, A magyar valóság versei 1475–1945, és jó érzés tölt el: kétszeresen igaz tehát, hogy a költészetnek van egy határterülete, ahol nemcsak az ócska klapanciák „Cséri-telepe” ontja a dilettánsok termékeit, hanem életképes vadvirágok is teremnek, csak jó szemű, hozzáértő gondozó kell, hogy kiválassza közülük a gyógyerejűeket, néha a túlápolt kerti virágokkal vetekedőket. Győri Lászlónak ez sikerült, amikor a gyermekirodalom ismert művelőjétől, Gazdag Erzsitől a teljesen ismeretlen szerzők börtönverseiig, az 1956 novemberében létesült ausztriai menhelyekről hazaíró, honvágytól gyötört menekült bujdosóénekéig és a politikai viccvers névtelenéig megidézte a magyar nép érzésvilágát. Más témakörben el sem tudnám képzelni az új folklórt, mint a politikában.
A gyűjteményt lapozva súlyos esztétikai alapkérdésekbe botlom. Az egyik: vajon a költészet csakugyan összeférhetetlen a politikával? Válhat-e művészi értékké a politikai érték? A politikai igazság, az időszerű társadalmi kérdések feszegetése vajon csakugyan „publicisztikai” feladat, amit a költőnek nagy ívben kerülnie kell, ahogy különféle érdemdús esztéták állítják? És: tehetünk-e esztétikai engedményt a politikum javára?
Nos, az említett könyvek sokszorosan bizonyítják, hogy a politika éppúgy remekművek írására ihletheti a költőket, mint a szerelem, a mulandóság s még annyi minden, ami fennakadt a magyar és a világlíra ágbogán. Ha a költészet illetékes az élet értelmének fölvetésében és megválaszolásában – márpedig ez nem vonható kétségbe –, akkor már csak azt kell megnézni a politikai versben, hogy a közéleti tartalom költőhöz méltón, költői kultúrával tartalmazza-e az értelmes élettel kapcsolatos gondolatot, vagy sem. Goethe szerint minden vers alkalmi vers. Ha olyan költeménnyel találkozom, mint például az antológiának címet adó Tamási Lajos-vers, a Piros a vér a pesti utcán, akkor kimondhatom, hogy vannak pillanatok, amikor az üdvözítő költői tett a hatalmon levők elszámoltatása: „Piros a vér a pesti utcán, / munkások, ifjak vére ez, / piros a vér a pesti utcán, / belügyminiszter, kit lövetsz?” Pontosan úgy működik, mint 1848 Petőfi-versei, például a Dicsőséges nagyurak. Most is kellenének ilyen versek. S ami a publicisztikát illeti: én bizony nem bíznám az igazságot a politikai újságírókra: inkább kecskére a káposztát. A költőket – Orbán Ottó szavával – még mindig nem sikerült „utolírniuk” a publicistáknak.
Az antológiában találkoztam az Illyéstől Csoóriig, Utassyig terjedő remekírói mezőnyben a feledésbe merülő, de jó emlékű Dutka Ákos, Jankovich Ferenc, Kopré József, Kunszery Gyula, Sinka István, Vészi Endre, Képes Géza, Solymos Ida, Timár György, Sipos Gyula, Krassó György, Kuczka Péter nevével. Jó, hogy 56-ban Kónya Lajos, Devecseri Gábor, Aczél Tamás is előnyére tudott változni („el kell vesztenem azt is, amit el sosem értem”, írta utóbbi nyugatra távozóban, a Nemzetközi Sztálin-díj birtokosaként). Jó, hogy ismét tudok örülni Lakatos István, Szerdahelyi István vagy Eörsi István nevének, s nem kell hiányolnom Döbrentei Kornél versét, legalábbis a Hét Krajcár kiadványában. Megerősödöm a hitben, hogy Gérecz Attila, ötvenhat mártírja csakugyan igazi tehetség volt. Fölfedezem magamnak Fáy Ferencet, a Jeremiás siralmai szerzőjét. Erősen hiányolom viszont az ötvenhatra jól emlékezők közül Petri Györgyöt. Elragadónak érzem Szabó Lőrinc későn napvilágra került vers-triptichonját, de csodálkozom a két nagy modern, Füst Milán és Kassák ókonzervatív modorban írt ötvenhatos versein: ezek a kivételek, itt valóban ártott a formának a tartalom és viszont – de ők sem igazolják az állítást, hogy a politika és a líra összeférhetetlen.
Nosztalgiával gondolok arra, hogy az antológiában szereplők milyen jól megférnek egymás mellett az antológiában és a könyvespolcon.
Alföldy Jenő