„Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s így nem szerethetsz”
Garai László József Attila identitásairól

“Régi játék a szociálpszichológiában annak firtatása, vajon a személy pszichológiai tulajdonsága határozza-e meg, milyen lesz a magatartása egy szűkebb vagy tágabb közösségben, vagy pedig az általa betöltött szerep szociológiai tulajdonsága”- írja a SzTE honlapján megtalálható tanulmányának bevezetőjében Garai László, aki szociálpszichológusként évtizedek óta foglalkozik József Attilával. 1993-ban „…elvegyültem és kiváltam” címen társadalomlélektani esszét írt az identitásról, általában és József Attiláéról különösen; két évvel később a témában végzett további kutatási eredményei is napvilágot láttak a „Quo vadis, tovaris” című kötetben. József Attila centenáriumára összeállított egy könyvet, „Én állok minden fülkefényben”. József Attila identitásai címmel, melyben úgy alkalmazza a maga alkotáslélektani módszerét József Attilára, hogy bevezetőben bemutatja ezt a módszert is, amellyel meg lehet találni a kapcsolatot az alkotó élettörténete és a megalkotott mű között.

- Jelenleg a SzTE gazdaságpszichológiai tanszékén tanít, korábban bejárta a világot: Nizzában, Moszkvában, Kaliforniában oktatott, a hazai kutatóintézetek mellett moszkvai és párizsi tudományos intézetekben tevékenykedett. Munkásságának eredménye a mondott módszer s az utóbbi húsz évben folyton visszatérő kutatási témája József Attila identitásainak s az összeütközésükből előálló műveknek a vizsgálata. Mi motiválta, hogy elméletét éppen a József Attila-kutatásban hasznosítsa gyakorlatilag?
- József Attila mindig is érdekelt, bizonyos tekintetben személyes ismerősöm. A családi legendák szerint 1937-ben egyszer „összefutottunk” egymással. De hogy komolyan válaszoljak, 1981-től –nyolcvannégyig a Nizzai Egyetemen tartottam előadásokat a szociális identitásról. Etnológusok hallgatóknak, akik arra voltak kíváncsiak, milyenek lehettek azok az emberek, akiknek műveik előkerültek. Amikor hazajöttem, éppen megjelent Stoll Béla szerkesztésében József Attila életművének kritikai kiadása, amelyben ígéretesnek tűnt, hogy a versek minden változata, sőt minden sorának esetleges korábbi változata olvasható volt időrendben. Az az érzésem támadt, hogy a mű és az alkotó közötti kérdés itt ugyanaz, mint ami a francia egyetemen foglalkoztatott. S hogy ez a kérdés egyik esetben sem az, hogy adva lenne egy népnek vagy egy személynek valamilyen tulajdonsága, amely azután úgy működne, hogy e működés nyomán művek állnának elő. Hanem személyeknek, csoportoknak, népeknek egyaránt a viszonyuk az érdekes másokhoz, mert történelmük során ők meg ezek a mások nem azonos tempóban változnak, s így szociális identitás e viszonyok változása során valahogy újra meg újra felemássá alakul. Minél inkább felemás valakinek a viszonya, annál erőteljesebb késztetést érez, hogy ebből egyértelmű szociális identitást állítson elő. Mármost pl. József Attila viszonyai között nem volt egyetlen egy sem, amely egyértelmű lett volna. Nemzeti identitásáról ezek a sorok vallanak: „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.” Így volt a vallással is. Nem részesült különösebb vallási nevelésben, de amikor katolikus diáktársai hittant tanultak a maguk osztályában a másvallásúak pedig elvonultak a maguk hittanórájára, ő nem tudott hova menni, hiszen ő a másvallásúak között is más vallású volt, minthogy görög keleti hittanóra nem volt az ország iskoláiban. A művet mármost úgy alkotjuk meg, hogy vele egyidejűleg alkotjuk meg egyértelmű identitásunkat is felemás viszonyainkból.

„ÉNEKELD A MUNKÁSOK DALÁT”

- Mélyrehatóan foglalkozott József Attila és a proletár kapcsolatával. Azt hinnénk, ezt a viszonyt csak az elmúlt negyven év erőltette az irodalmi kánonra, pedig nem így van.

- Szemben azzal, amit gyanítanánk, hogy a Rákosi rendszer ráfogta József Attilára a proletárságot, észre kell vennünk, hogy József Attila számtalanszor maga nyilatkozta magáról, hogy „proletár költő”. Eközben többi identitásához hasonlóan az ő proletár-identitása is felemás volt: proletár módjára nyomorgott, amikor fogyasztott, ellenben nem végzett olyan termelői munkát, amellyel proletár módón járult volna hozzá az értékek gyarapításához, vagyis úgy, hogy a létrehozott érték nagyobb lett volna, mint amit arra fordítottak, hogy munkaerejét bérbevegyék.
Kíváncsi voltam, hogyan és miért írta át József Attila annyi versét. Tudjuk, perfekcionista volt, újra és újra átírta a verseit, amelyeket pedig – kevés kivételtől eltekintve – már eleve csak tökéletes állapotban adott ki a kezéből. Aztán pár hónappal, esetleg csak pár nappal később rájött, hogy nem tökéletes az adott vers, így kicserélt szavakat, sorokat, képeket. Nagyon tanulságos, hogy mit hagyott el és mit tartott meg, s ez mindig azt mutatja, hol tartott az identitásával való küszködéssel. A küszködést az is okozta, hogy a kialakított proletár identitást az események hatására többször is meg kellett változtatnia. Németországban egy Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt nevű szervezet 1933-ban legálisan átvette a hatalmat Hitler Adolffal az élen. A József Attila által Marx nyomán elgondolt proletárnak ehhez semmi köze nem volt.
Mi köze mármost ennek a megalkotott versekhez? Írt például egy villoni balladát, melynek négy soros ajánlásában – mindig azt szólítja meg a költő, akinek a verset írta. József Attilánál a megszólított: „Proletár…”; félévvel később az ajánlás megszólítását átírja: „Testvérem…”; Pár hónap múlva újra változtat rajta: „Öregem…”; végül alig másfél évvel a vers első megjelenése után már így szólítja meg, akinek a ballada szól: „Attila…” A változás mindig kihívás az identitás számára, s az új identitás megalkotása együttjár azzal az alkotással, amely József Attila esetében a versírás, vagy akár csak -átírás.
1931-ben Irodalom és szocializmus címmel tartott egy előadást, ahol kijelentette, hogy polgári művészet nincs többé, csak polgári szándékkal létrehozott művészet, és a tiszta művészet a proletár művészet. Pár év múlva egy töredékben maradt kéziratában már úgy fogalmaz, hogy a proletárnak nincs művészete. A korábbi állítást nem valamiféle szektás korlátoltság mondatja vele: Marx történetfilozófiája, amely az övé magáé is lett: „Papok, katonák, polgárok után” a proletárok lesznek a történelemben „hű meghallói a törvényeknek”. A történelem törvénye minden ember általános törvénye; a proletár osztálytudat ezért általános emberi öntudatot kell, hogy legyen. Versben és értekező prózában újra- és újra visszatér a témához. Még a Flórához írt szerelmes versben is: „Úgy kellesz nékem Flóra, mint… munkásoknak emberi öntudat.” Szokatlan szerelmi udvarlás. A munkásból való kiábrándultság motívumát összegzi, mikor azt írja: „mert kínjukból jövőnk nem született meg.” A proletár kínját József Attila nem egyszer ahhoz a kínhoz hasonlította, amit Krisztus, egyszerre emberi és isteni lényként a keresztfán szenvedett. A proletárt erre a kínra predesztinálja a kettősség, hogy mindent ő termel, de szinte semmit nem fogyaszt. Krisztushoz hasonlóan a proletárt is arra kellett volna, hogy predesztinálja e végtelen szenvedés, hogy az egész emberiségnek legyen a megváltója.

Megálmodott és megalkotott szülők, szerelmek és érzelmek

- Többször is megírta, hogy József Attila a valóságban sohasem volt szülőket és szerelmeket konstruált magának. Mi ennek a magyarázata?

- Mindenkinek három szinten van identitása. Az egyik a személyazonossága. A másik végpontja ennek az identitásnak az általános emberi identitás, amelyet ki-ki a maga meggyőződése révén transzcendeálhat is egy végtelen isteni lénybe. József Attilánál a valamennyi egyes emberen kívül levő általános emberi a történelem. A két identitás között az átjárást a szociális identitás biztosítja. De ezt keresni kell. Rövid ideig úgy gondolta, hogy talán a magyarság, a magyarság szenvedése a történelemben lehetne ez az identitás. Aztán a proletárral és a szocializmussal kísérletezett. Amikor megírta a Munkások című versét, a szocialistákról szólt. Megírta a Szocialisták című versét, a munkásokról szólt. Teljes evidencia volt, hogy a kettő ugyanaz. Ugyanakkor Engels nem volt munkás és Hitler prolija nem volt szocialista. Amikor ebben az eszmében csalódott, jó darab ideig az volt az elgondolása, hogy az a filozófiai tartalom, ami Marxnál a proletárban összpontosult, ugyanaz, mint ami Freud elméletében az apában meg az anyában összpontosul. Amikor a munkást elvesztette mint közvetítőt, József Attila az apával és anyával kísérletezett, persze nem az empirikus anyával és apával. Filozófiai elmélete szerint az apának az a dolga, hogy szigorúan elválassza egymástól a jót és a rosszat az értékek síkján, a jóért jutalmazzon, a rosszért büntessen vagy megbocsásson. De ez utóbbit is úgy, hogy „azt is mondja meg szépen, micsodát, bocsát meg nékünk e farkasveremben”. Az anyának ezzel szemben csak az a dolga, hogy szeresse őt, függetlenül attól, hogy jót vagy rosszat cselekszik-e. Amikor Flórával levelezik, leírja, hogy mint anya-örökösnek „magának az a dolga, hogy még a legsúlyosabb bűnöket is bocsássa meg nekem, az én dolgom meg az, hogy még a legpicikébb vonatkozásban se legyek hűtelen és ne csaljam meg soha semmiben”. József Attila filozófiája szerint a szeretet ellen a legsúlyosabb bűn a csalás, amely nemcsak azt jelenti, hogy az illető hűtlenkedik, hanem azt is, hogy becsap, hazudik.
Ennek a filozófiának a közvetítésével a megjelenés előtt álló könyvben kimutatom, hogy nem véletlen verseinek másik alkotáslélektani érdekessége. A Gyömrői Edithez írott verseiből totálisan hiányzik a proletár, a közéleti motívum. Nagyon fáj című versében például egy sor teremtmény fájdalmát hasonlítja a magáéhoz – csak épp a munkásét nem. Több mint két éven át egyetlen közéleti sort sem jegyez le. (Kivéve a „Levegőt!” című verset, amely megrendelésre készült, és két továbbit, amely ugyanazon a héten szintén). Flórának írott verseit viszont át- meg átszövi a közéleti mondanivaló.
„Születtem, elvegyültem és kiváltam”
- Újra és újra visszajutunk a proletárhoz…
- …és a párthoz, amely kitaszította, majd visszafogadta. Három évig volt tagja ennek a furcsa illegális képződménynek, amelynek alig néhány száz tagja volt – egy horgászegyletnek esetleg nagyobb a taglétszáma. Azt gondolnánk, be- meg kikerülése, visszakeveredése vagy az, hogy még sem kerül vissza egy ennyire csekélysúlyú szerveződésbe hatást is csak csekélysúlyút tud gyakorolni. Ehhez képest a témában negyven figyelemre méltó verset írt párttagsága alatt. S ha a készülő könyv módszerét alkalmazzuk, amelynek számára a párttagság megannyi viszontagsága megint csak kihívás az identitáshoz, akkor a párttagság tekintetbe vételével alkotáslélektani kulcsot kapunk számos furcsaság megértéséhez. Olyanokéhoz is, amelyeket a Flóra-, illetve a Gyömrői-versek összefüggésében az előbb szóba hoztam. Meg olyanokéhoz is, amelyeknek politikumhoz végképp semmi köze: Miért hagyja el hirtelen fiatal éveinek nagy kedvvel és bravúrosan kezelt versformáját, a szonettet – és miért tér vissza hozza tizenkét évvel később éppolyan hirtelenül…

MI A BAJ A VILÁGGAL?

- Vajon az identitás válságai vezettek a tragikus véghez? Tudatos tett volt, vagy véletlen baleset a költő halála?
- „Szeretett enni, s egyben másban Istenhez is hasonlított” – olvassuk József Attila önmagát bemutató verseinek egyikében. Mint mindent, amit leírt, ezt is komolyan vette. Amikor tizennyolc éves korában perbe fogták istenkáromlásért, nem azt mondta, hogy ő nem is káromolta a Teremtőt, hanem a következőt: Isten végtelen lény, természetesen a műve is végtelen. Mi, emberek véges lények vagyunk, a mi művünk véges, ha Istenéhez hasonlítjuk, az káromlása Istennek. Azonban véges erővel véges művet előállítani ugyanakkora tett, mint végtelen erővel végtelen művet teremteni. Egy ilyen embernél az a feltételezés, hogy csak úgy bóklászott a sínek mentén és még egy vonat is arra járt – emberkáromlás. Hogy tettét tudatos szándékkal követte el, ezt e megfontolásokon túl empirikus adatok is alátámasztják: például megírt azon a napon öt búcsúlevelet s egy további levélhez hozzáírt a maga részéről egy búcsúmondatot. Mindez arra utal, hogy határozottan, Istenhez hasonlóan elrendezte a saját, amúgy végtelen és transzcendens helyét a történelemben.


Szénási Zsófia