Hatvan éve, 1951. február 19-én hunyt el André Gide Nobel-díjas francia író.
Párizsban született 1869. november 22-én protestáns apától és katolikus anyától. Ez a kettősség, az ebből fakadó konfliktusok egész életében meghatározóak voltak. Az École Alsacienne-ben érettségizett, már ifjan a Mallarmé körül csoportosuló szimbolisták körével tartott kapcsolatot.
1893-ban tuberkolózisban betegedett meg és gyógykezelésre Tunéziába utazott, ahol az arab világgal és kultúrával, erkölcsiséggel találkozás, az Oscar Wilde-dal való megismerkedés felszabadítólag hatott rá. Ennek jegyében fogant Les Nourritures terrestres (Földi táplálékok) című verseskötete. 1895-ben visszatért Franciaországba és feleségül vette élete nagy szerelmét, Madeleine nevű unokahúgát. 1896-ban La Roque polgármesterévé választották.
Az 1900-as évek elejétől kezdődött első nagy alkotói korszaka, ekkorra már megszabadult a szimbolisták hatásától és rátalált saját egyéni hangjára. Elsősorban morális kérdések foglalkoztatták, szinte minden munkáján végigvonul a lázadás a képmutató, álszent vallási, társadalmi tradíciók ellen. Ő maga is állandóan a végletek között hányódott, ahogy egy alkalommal megfogalmazta: "Csak az extrém gyakorol hatást rám".
1909-ben több írótársával részt vett a La Nouvelle Revue Francaise című irodalmi folyóirat alapításában és szerkesztésében. A lap a haladó francia irodalom legszínvonalasabb fóruma lett, itt jelentek meg saját művei is, köztük az 1914-es A Vatikán titka, amelyet egyházellenessége miatt hevesen támadtak. Az I. világháború idején vöröskeresztesként dolgozott, majd a menekültek befogadásában segédkezett. A háború végén ismerkedett meg az ifjú Marc Allégret-vel, a későbbi filmrendezővel; ez a kapcsolat komoly válságot idézett elő házasságában és lelkiéletében.
Ekkor írta meg a homoszexualitást védelmező Corydon című művét. 1925-ben jelent meg A pénzhamisítók című könyve, amelyet egyetlen igazi regényének nevezett. Ezzel egy időben adta ki a Ha csak a mag el nem hal című önéletrajzát, amelyben addigi életéről adott számot. 1925-ben hosszabb utat tett Francia Egyenlítői Afrikában, érdeklődése ekkor már mindinkább a társadalmi kérdések felé fordult, harcolt a számkivetettek, a kisemmizettek jogaiért, a börtönkörülmények javításáért, a női egyenjogúságért. Egy időre a kommunizmus felé orientálódott, de a Szovjetunióban tett látogatása után eltávolodott tőle.
1942-től a háború végéig Észak-Afrikában élt, ekkor írt műveiben, különösen a Thészeuszban már a tradíciók, a múlt értékeinek védelmét hangsúlyozta. 1947-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktori címet adományozott neki, néhány hónappal később az irodalmi Nobel-díjat is megkapta. Az ezt követő időszakban fordításokon dolgozott, és Naplójának utolsó kötetét rendezte sajtó alá. E műve megjelenése után úgy döntött, nem ír többet.
Egészségi állapota is a teljes visszavonulásra ösztökélte, elhatalmasodó tüdőbaja 1951. február 19-én végzett vele.