„Az utóbbi időben egyre inkább halmozódnak az ún. magyar alternatív nyelvkutatás publikációi a magyar nyelv genetikai besorolásával kapcsolatban;  ezekben az írásokban elvetik a magyar nyelv finnugor rokonságát és állítólagos sumer, etruszk, japán, ill. török eredetét publikálják” – olvashatjuk A nyelvrokonságunkról című tanulmánykötet egyik írásában.  A nyelvtudomány majdnem 150 éve tényként kezeli anyanyelvünk származását, vagyis nincs a világon olyan állami egyetem (határokon belül és kívül), ahol az összehasonlító nyelvtörténet szaktárgyának ne az lenne a témája: nyelvünk legközelebbi rokonai az ún. ugor nyelvek, kicsit távolabbiak (úgyszintén térben és időben) a finnugor nyelvek, amelyeknek ősi változatait az uráli nyelvek valahai használóinak közösségeiben kereshetjük, rekonstrukciós szándékkal. Hangsúlyozom: ez nemzetközileg van így.

Ezzel a tagadással, politikailag színezett ellenkezéssel, nemzetieskedő daccal (nagyjából a rendszerváltás óta) magam is lépten-nyomon szembesülök, de az megdöbbentően hatott rám most, miszerint „Az egyik felmérés szerint középiskolai magyartanáraink negyede-ötöde nem hisz nyelvünk finnugor rokonságában.” (Fodor István, 115. p.) Ebben nem hinni kell: aki elvégezte a magyar szakot, tanult általános nyelvészetet, hangtant, összehasonlító nyelvtörténetet, az hogy képes hinni dilettáns szerzőknek, akik ontják szánalmas, nevetséges, áltudományos könyveiket, cikkeiket (jó a sajtójuk, a magyar média legnagyobb szégyenére), és persze előadásaik fenn vannak a neten. Hisznek a magyar hun (pártus, avar)-rokonságban, etnikai és nyelvi azonosságban, netán abban, hogy anyanyelvünk indián nyelvekkel rokon. Az említett kötetben bő felsorolás található mindazon nyelvekből, amelyekkel rokonságba hozták nyelvünket. A forrás Zsirai Miklós híres Őstörténeti csodabogarak című 1943-ban megjelent cikke (újabb kiadása: 1986). Túl vagyunk a zsidó, egyiptomi, hetita, baszk, perzsa, görög, kínai, angol, tibeti, örmény, maori nyelvrokonításon, netán jobban tetszenek egyeseknek az olyan egzotikus (azt se tudjuk, hol beszélt) nyelvek, mint amilyen a lepcsa, mundi, hórpa, szerpa, taliga, migal, tapka, manyók, stb. (36. p.)

Egyszerűen hazugság, hogy a finnek nem tanítják már a finnugor NYELVrokonságot, mert megtagadták. Eszük ágában sincs. Téves nézetek persze mindenütt vannak. És elég szórakoztatóak: az érdemes történész Horvát István professzor (1784–1846) délibábos nyelvészkedésének „eredményeként” sokat idézett Boszporusz=’vas-poros’, Herkules=’harkályos’, Karthago=’kard-hágó’ mellé holland példákat is idézhetünk. Még régebbiek, mint a mi tudósunké, a németalföldi Johannes Goropius Becanus (1519–1572) humanista orvosé: a bibliai név „Ádám jelentése ’gyűlöletgát’,  Éva jelentése  pedig ’esküedény’ volt. (l. Honti, 155. p.) Mondhatják, ezek még a történeti összehasonlító nyelvtudomány megszületése előtti badarságok, csakhogy hasonlóan elképesztő etimológiák az utóbbi évtizedekben is születtek magyar szerzők tollából!

A tudósok dilemmája: kell-e, szabad-e leállni vitatkozni elképesztő szellemi színvonalon álló amatőrökkel? Honti László professzor, a kötet főszerkesztője (Károli Gáspár Református Egyetem, ELTE Nyelvtudományi Intézet) úgy gondolta: kell. Időnként igenis el kell magyarázni a megtévesztett, megkísértett értelmiségieknek, miben is áll a nyelvrokonság, és be kell mutatni, micsoda nevetséges (egyben veszélyes) ötletgazdagsággal dolgoznak az ún. alternatív nyelvészek.  A jelző túl szelíd, a szerző Anyanyelvünk „rokonságairól” című dolgozatában három csoportba sorolja az „ellentábort”: 1. Abszolút dilettáns nyelvészkedők.  2. Tudományos (főleg régészeti és történettudományi) képzésben részesült személyek, akiknek kellő történeti-összehasonlító nyelvészeti ismereteik nincsenek, és ebben a diszciplínában legfeljebb hályogkovácsként tevékenykednek. 3. Nyelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák. A legelső csoportot még az is jellemzi, hogy a magyar helyesírást sem ismerik jószerével, tőlük elképesztő, gyakran kacagtató példákat lehet idézni. A második és a harmadik csoportot egyaránt jellemzi, hogy pontatlanok, állítólagos forrásaikat vagy nem közlik, vagy nem azt közlik, ami azokban ténylegesen olvasható.

Örömmel hívja fel a figyelmet H. L. arra, hogy ennek a sokszerzős tájékoztató kötetnek az első kiadása elfogyott, szükségessé vált a magyar, finn, holland, török, olasz (14 egyetemet képviselő) szerzőgárda munkájának javított, kissé bővített újbóli megjelentetése.  Egy kivétellel nyelvészeti tárgyúak az itt olvasható tanulmányok, amelyeknek célja „csupán” annyi, hogy legalább megpróbálják csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.

Honti László önálló kötete monografikus feldolgozása a témának: a magyar történeti-összehasonlító nyelvtudomány létrejöttének, fejlődésének, eredményeinek közérthető, persze figyelmesen olvasandó összefoglalása az első része, amelyet az uráli nyelvek közösségéről szóló rövid áttekintés követ. A tények után pedig a vágyak következnek, ahogy a kötet alcíme jelzi: mi mindent próbálnak (nemegyszer) erőszakosan, (legtöbbször) ügyetlenül, és nem ritkán hazugsággal állítani a dilettánsok, az alternatív nyelvészek. Nem riadva vissza a durva csalástól és az inszinuációtól sem. Az összeesküvés-elmélet úgy látszik, nem hiányozhat e buzgó honfiak és honleányok eszköztárából. A „feljelentés” visszamenőleges: Hunfalvi Pál és Budenz József a célszemély, úgy is mint a Habsburgok által Magyarországra került ügynökök. Trefort Ágoston, akkori (1870-es évek) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyakába akarják varrni mindenáron, hogy politikai hatalmával visszaélve ráerőltette a magyarokra a finnugrizmust. Többen több helyütt hivatkoznak rá, vagy idézik (!) Trefort állítólagos kijelentését: „A kormány a jövőben csakis a tudomány azon képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”  Csakhogy ez soha el nem hangzott, le nem íratott, mivelhogy merő koholmány.

Kiadó, sorozatszerkesztő, szerzők, lektor, fordítók példamutató munkájának eredménye mindkét hasznos, sőt, nélkülözhetetlen kötet. Irodalomjegyzékkel, névmutatóval, lábjegyzettel, eredeti szövegek idézésével, pontos fordításával, forráshelyek hibátlan feltüntetésével. Ezt még el kellett mondanom, hiszen a dilettánsok keze alól elképesztően hanyag munkák kerülnek ki. Persze ezek után se ringassuk magunkat ábrándokban: nem fognak korrekt válaszok elhangzani az itt feltett kérdésekre, a hozzá nem értők nem fogják be a szájukat, talán még hangosabbak lesznek (kéz a kézben az „őstörténet-kutatókkal”)...  De Hajdú Péter, Rédei Károly hasonló célú munkái mellett (netán hozzáférhetetlenségük akadályába ütközve) itt van most két meggyőző, eligazító kötet – orvosságnak, és ráadásul nem is nekünk, akik ragaszkodunk a valósághoz, hanem azoknak keserű, akiknek lázálmait csökkenti, elmulasztani hivatott.

Csokonai Attila

A nyelvrokonságról

Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság

Főszerkesztő Honti László

Tinta Könyvkiadó, 372 oldal, 2940 Ft

Honti László

Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről

Tények és vágyak

Tinta Könyvkiadó, 282 oldal, 2940 Ft