Mi játszódhat le egy tízéves fiú fejében? Milyen a szülők csatározása a gyerekek szemében és hogyan reagálnak a biztos családi fészek megrendülésére? Hogyan lázadnak vagy menekülnek? Milyen az, mikor a gyermekkor szövete felfeslik és lassanként átlátunk a felnőttek világába? Ilyen kérdéseket feszeget Roddy Doyle októberben megjelent könyve, a Booker díjas  Paddy Clarke, ha ha ha.

A könyv az 1960-as évek Írországában lévő fikciós észak-dublini Barrytownba repíti az olvasót. Az eseményeket a címszereplő, a 10 éves Paddy Clarke szemén át nézhetjük végig. Elkísérjük az iskolába, és az iskola utáni bandázásokra, csínytevésekre, randalírozásokra és persze haza is térünk vele. Megismerjük a barátait, ellenségeit, az öccsét és a szüleit, és betekintést nyerünk Paddy hozzájuk fűződő érzelmeibe is.

A Paddy Clarke-nak ugyan van valamiféle történeti íve, ahogy a könyv előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik Paddy szüleinek megromló kapcsolata, és ennek hatása Paddy gyermekkorára. Azonban a kötet nem rendelkezik a klasszikus értelemben vett cselekményi felépítettséggel. Ne számítsunk lineáris történetvezetésre, mert az események nem egymás után és nem is egymásból következnek, hanem egy sajátos asszociációs lánc mentén haladnak. Doyle ezzel a szerkesztési móddal is rásegít a gyermeki nézőpont kihangsúlyozására, kidomborítva Paddy gondolatainak cikázását. Amolyan tudatfolyam regényt kapunk, ahol egyik esemény a másikat juttatja Paddy eszébe mindenféle időrendi sorrendiség nélkül. Jó húzás ez az író részéről, mert a könyv legerősebb pontja a szöveg stílusa. A nyelv és a szerkezet összekapcsolódik és egymást erősítik.

Paddy szövegelése végig autentikus, hű marad ahhoz, amit egy tízéves, vásott kölyöktől elvárna az ember. És ugyan a könyvnek megvan a maga sajátos humora, mint mikor Paddy a Vietnámban harcoló „gorillákról” és az izraeli-arab konfliktusról érdeklődik vagy arról, hogy ki és miképpen lakik a mennyben.

„-Az izraeliek a zsidók.
-Úgy van.
-Az arabok meg kik?
-Mindenki más. Az összes szomszédjuk. Jordánia, Szíria...
-Egyiptom.

-Ez már igen, fog rajtad az iskola.
-A Szent Család Egyiptomba menekült Heródes elől.
-Úgy van. Egy ács bárhol kap munkát.”

Mégis, minden humoros fordulat ellenére, átjárja az egészet a melankólia, és a gyülekező fellegek baljóssága. A környék tereit beépítik, az új beköltözők veszélyeztetik a fiúk között beállt rendet, utcák és házak lesznek a mezők helyén, és ahogy fogy a játékra és csellengésre használható tér, úgy zsugorodik Paddy gyerekkora is össze.

Persze ez a területi zsugorodás inkább szimbolikus, és az igazi hatás Paddy életére a szülei konfliktusa. Veszekedő epizódjaiknak megjelenése és sokasodása az egyetlen vezérfonal a történetben, ami mutatja az idő előrehaladtát. Paddy már elég nagy ahhoz, hogy észrevegye ezeket az epizódokat, de nem érti az okait, és a maga módján próbálja kezelni is őket. Néha agresszivitásban, néha fokozott érzékenységben csapódik ez ki, ami legjobban talán testvéréhez, Szinbádhoz fűződő kapcsolatában jelenik meg. Bántja és hecceli öccsét, ahogy az egy testvérhez illik, mégis védené, és olykor csak partnerként megosztaná vele a saját félelmét is. Megható az az igyekezete is, ahogy próbálja megvédeni a szüleit egymástól, visszaállítani a családi békét, még akkor is, ha ez nem sikerülhet neki, hiszen ahogy ő is megfogalmazza „Kettő kell a tangóhoz. Három már túl sok; én nem fértem oda.”

Szerencsére mi, olvasók, odaférhetünk, és beleleshetünk abba, ahogy Paddy Clarke látja a világot.

Vincze Dóra

Roddy Doyle: Paddy Clarke, hahaha
Európa Könyvkiadó, 360 oldal, 3699 Ft