A szatíra igazi kelet-európai műfaj; mára az egyes nemzetek egész szatírairodalom-történetet vonultatnak fel (és micsoda irodalmat!), ami a 20. században még a filmmel is kiegészült. A lengyel szatíra ennek a páratlanul gazdag anyagnak egy olyan ízes, pikáns, kacagtató és egyben torokszorító válfaját képviseli, amit ha felfedez magának ember, nem tud többé leszokni róla. A Typotex Kiadó most ezt a „vonalat” gazdagította egy új szerzővel, Marcin Wichával, aki gyermekkönyvek írójaként ugyan már bemutatkozott a lengyeleknek, de az Amit nem dobtam ki ezúttal pazar debütálás a „felnőtt” szépirodalom világában.

Wicha egyébként grafikus, és ez irányú tájékozódása vissza is köszön a regényből, amelynek fontos szereplői a könyvek, azok külleme, pontosabban ennek változása az idővel. Hiszen a történelem itt a főszereplő, de nem ama nagy és távoli, megfoghatatlan, hanem az emberi, aprócska, a személyes lét szintjén pergő történelem. A regény elbeszélője édesanyja halálát követően hozzáfog átválogatni az asszony hagyatékát, s közben döntést kell hoznia a tárgyak sorsáról: mit tartson meg, mit adjon tovább. A volt pszichológus, anya, feleség és nagymama használati tárgyai, személyes holmijai, könyvei évtizedek történetét rejtik, és ahogy fia számba veszi egy élet reminiszcenciáit, egyre-másra előgomolyognak a múlt kesernyés vagy mulatságos emlékei.

Az anya karaktere már csak a fiú emlékein keresztül állhat össze a szemünk előtt, de épp attól válik olyan markánssá, elevenné, hogy fia sutaságain, küzdelmein, gondolatain átszűrve ismerhetjük meg. Márpedig nem hétköznapi asszony lép elő a regény lapjairól: egy kíméletlenül szókimondó, karakán, őszinte, megtörhetetlen, fanyar humorú nő küzdelmeit látjuk a szocialista Lengyelországban, ahol kezdetben szőnyeg alá söprik a huszadik század legsúlyosabb traumáját, a lengyel zsidóság pusztulását, aztán újra feléled a múlt...

A regénybeli anyánál ízlés és emberi tartás egy: az a fajta nő, aki „sosem fogadta el a rutinszerű vigaszt”, „az aprópénzen vett fordulatokat”, aki nem szerette, „ha valaki selypeg”, azonnal észrevette, „milyen csapdákat rejteget a szentimentalizmus”, és „dührohamot kapott, ha olyanokat mondtak, hogy valaki a szíve alatt hordja a gyermekét (mert a kenguru jutott róla eszébe)”.

Marcin Wicha regénye olyan megkapó elegye humornak és melankóliának, súlyos mondandónak és könnyedségnek, amit gyaníthatóan csak lengyel szerző tud kikeverni. Mindemellé a legjobb kiadói döntés volt a regényt a kiváló lengyel fordító, Mihályi Zsuzsa magyarításában megjelentetni.

Laik Eszter

Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki
Mihályi Zsuzsa fordítása
Typotex Kiadó, 182 oldal, 3200 Ft