Lukács Sándor: Földi szokásaid
Vincze Dóra - 2020.10.08.
„Poharadból elfogy a bor és elfogynak belőled lassan a szavak is-“
Lukács Sándort, mint színészt, senkinek sem kell bemutatni, hiszen játszott számos filmben, köztük az Oscar díjas Mephistóban, beköltözött a nappalinkba a Lindával és a Kisvárossal, és megannyi színházi szerepben is láthattuk. Azonban, mint költő, talán kevesebben ismerik, pedig az első versesköte, Szökés címmel, jó harminc éve, 1985-ben látott napvilágot.
A Földi szokásaid a színész és költő ötödik kötete, ami Lukács 2018 és 2020 között írt verseit tartalmazza, és igazi őszi-téli kötet, amennyiben ezeket az évszakokat az elmúlással és a halállal azonosítjuk, mikor pihenni tér a természet, rövidülnek a nappalok, a fény helyére lassan-lassan bekúszik a sötétség és minden hamarosan aludni tér. Szinte már monotematikusnak is mondhatjuk a kötetet, annyira uralkodó szerepet tölt be a halál és elmúlás témája a versekben, csak rövid időre szakítja meg sorukat az „Olyan volt, mint a szűnő légszomj a ritkásodó levegőben” ciklus, ahol a szerelem, és annak átütő ereje is megjelenik. Az egyetlen dolog, amivel lehet, és amiért érdemes is még élni. Ahogy a Stációkban írja: „De mi értelme, ha nem oszthatod meg senkivel. Maradsz hát vázlat és tökéletlen.”
A halál óhatatlanul is az életünk része, még akkor is, ha manapság próbálunk elegánsan tudomást sem venni róla, addig amíg az nem válik elkerülhetetlenné. Pedig „egyszer eltűnnek az irányok: minden szanaszét, aztán önmagába fut-“ írja Lukács A kör fogságában című versben, a születés után egy második origóként megjelölve a halált, ami nem csak valaminek a vége, de megújulás is lehet. Kezdetben minden ugyanolyan messze helyezkedik el, dönthetünk, merre induljunk el, de aztán az irányok fogyatkoznak, míg egy ponton már csak körbe járhatunk, mindaddig, amíg újra tiszta lapot nem kapunk. Ennek fényében nem is annyira meglepő, hogy lassan és megfontoltan barátkozik a vég gondolatával, amihez az éjszaka feketesége helyett a hajnal arany ragyogása, a fény és talán egy új kezdet is párosul. Égi mezők, hazaérkezés, lassulás és a béke képei töltik meg a verseket, nincs bennük se lázadás, se tiltakozás, se panasz.
A verseiben nem félelmet keltő vég és megsemmisülés képében ábrázolja a halált, békés beletörődés hatja át a sorokat és a végső megpihenés változatos képeit festi a szemünk elé. Ahol „Ár önti el a sziklákat/ és hódolva megadja magát a mozdulatlan táj.” vagy ahol, „előbújsz ismét árnyéktáncot járva/ a naptól szikrázó védtelen tájra, / majd megpihensz végre egy odvas fa üszkén”.
Változatos formában, hol prózaversként, hol pedig még a sorok hosszával, törésével és elindításával is rímelve a tartalomra, kerülgetik a kötet versei a halált, hol konkrétan kimondva, hol metaforaként, egy őszi tájképbe ágyazva az elkerülhetetlen eljövetelét. Melankólikus kötet a Földi szokásaid, novemberi esős délutánokat jutatt az ember eszébe, és hiába a már-már derűs beletörődés, bizonyosságot és felodást nem kaphatunk, hiszen „S hogy ezután mi vár majd, nem tudhatod. Mert a megbizonyosodás a legvégső ajándék.”
Vincze Dóra
Lukács Sándor: Földi szokásaid. Versek, 2018–2020.
Álarcok sorozat
Nap Kiadó, 128 oldal, 2625 Ft
A kötet az NKA támogatásával jelent meg
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A derűre születni kell – Kepes András gondolatai bájvigyorról és panaszkultúráról
Veszélyzónák és kisebbségpolitika – Beszélgetés Romsics Ignáccal
„Nem első, hanem jó akarok lenni” – Kolosi Tamással készített életút-interjút Ferenczi Borbála
Mi lett a két órára tervezett kalandból? – Beszélgetés Nógrádi Gáborral
Csodák ideje – A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek