A kiábrándultak ábrándjai

Fernanda Melchor mexikói írónő néhány éve tört be a köztudatba Hurrikánok évada című regényével, amelyet nemcsak a közönség, de a kritikusok is szerettek, olyannyira, hogy 2020-ban a Nemzetközi Booker-díj shortlistjére is felkerült.

Az Ábrándozók egy új történetet mesél el, de a közeg és a stílus változatlan, így már kevésbé lepődünk meg a szöveg iszonyatos keménységén és brutalitásán. Minden mondatból csöpög a düh. Frusztrációval és megalázottsággal túltelített oldat a regény. Feneketlen verem, ahonnan kimászni esélytelen. Pedig főszereplőnknek, Polónak, egyetlen álma van, a kitörés. De ahogy a cím is rámutat, nem is álom ez, hanem ábránd, egy tévképzet, mert hiába az akarat, ha senki sincs, aki megmutatná, hogy hogyan is lehetne másképp. Ha nincs senki, aki megtanította volna neki, hogy az élete az ő kezében van, felelős érte és magáért is. „A dagadék tehet az egészről, ezt fogja nekik mondani. Franco Andrade miatt történt minden, mert az a barom nem tudta kiverni a fejéből Marián asszonyt. Ő, mármint Polo nem csinált semmit, csak engedelmeskedett, azt tette, amire a dagadék utasította.”

Polo fiatal fiú, kibukott az iskolából és anyja nyomására az ironikus nevű Paradais luxus lakóparkban vállal munkát, mint afféle mindenes kertész, aki nemcsak a kertet gondozza, hanem összeszedi a szemetet, kitakarítja a medencét, segédkezik a lakók kerti partijain vagy éppen lemossa a főnöke kocsiját. Hiszen annak mindig csillognia kell. Végeláthatatlan munkanapjai után minél részegebbre issza magát a Dagadékkal, akit utál és megvet, de még az ő társasága is jobb, mint hazamenni.

Népszerűek mostanában a fényűzés és a nyomor egymás melletti bemutatására építő alkotások, mint a Fehér Lótusz című sorozat, ahol a luxushotelben nyaraló gazdagok kiüresedett élete és a körülöttük dolgozó „hétköznapi” vagy épp lecsúszott emberek problémái feszülnek egymásnak. Vagy éppen a Szomorúság háromszöge című filmre is gondolhatunk, ami az erőegyensúlyok és a társadalmi osztályok újrarendeződésére fordítja figyelmét egy fényűző yacht utasain és személyzetén keresztül. A két világ összefeszülése ott van az Ábrándozókban is, de Melchor kizárólag Polo nézőpontjára fókuszál és a körülötte lévő luxus inkább csak díszlet és ellenpont. Erős kontrasztanyag a Paradais lakópark, ami már nevében is gúnyolódik, itt a paradicsom, ami számotokra csak pokol lehet, aminek a jó oldalára nektek nincs bejárásotok. Ami annyira távol van, hogy még a nevét sem tudjátok kimondani: „Paradájz, szólt rá Urquiza gúnyosan mosolyogva, amikor másodjára sem sikerült rendesen kiejtenie azt a kibaszott gringo szót. Paradájz-nak mondják, nem Paradíszé-nek; gyerünk, mondd utánam: Pa-ra-dájz.” De gúnyolódik Progresó is, a kis falu ahonnan Polo dolgozni jár. Progreso, progresszió, előrehaladás; csak éppen nincs hova menni, nincs hova lelépni.

Ezért maradnak az ábrándok a menekülésről egy jobb életbe. Az ábrándok egy életről, ami elérhető lett volna, ha Polo nagyapjának van ideje csónakot építeni vele, ha az unokatestvére nem tűnik el, ha lett volna bárki, aki törődik vele. Mert nemcsak a szegénységgel és a lehetőségek hiányával kell szembenéznünk olvasás közben, hanem az emberi kapcsolatok teljes elkorcsosulásával is. Polo világában az emberek nem törődnek egymással, mindenki annyira bele van pörögve a saját poklába, hogy sem ereje sem tudása nincs ahhoz, hogy a másik felé forduljon. Ezért az otthon sem ad biztonságot, mert Polót és családját nem köti össze szeretet, törődés vagy gondoskodás. Mindenki mondja a magáét, de sosem kommunikálnak egymással. A történet is egy hosszú monológ, nyoma sincs benne valós párbeszédnek, empátiának, támogatásnak.

Melchor szövege sodró lendületű, erőszakos és vulgáris, ami megállíthatatlanul hömpölyög az elkerülhetetlen végpont felé. Egylevegős alámerülés a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság világába, ahonnan már nem látni az eget.

Fernanda Melchor: Ábrándozók
Fordította: Vajdics Anikó
Európa Könyvkiadó, 192 oldal, 4999 Ft