Egy old school centrista portréja

Kezdjük talán az 1976-ban született és a Harvardon végzett szerzővel, akinek a neve hazánkban vélhetően nem cseng túlzottan ismerősen. Osnos 2008 óta a The New Yorker külpolitikai újságírója, továbbá a Budapesten 1949–1951 között követségi titkárként szolgáló és Magyarországról kiutasított Albert W. Sherer diplomata unokája. (A koholt vádak szerint Sherer annak idején Grősz József kalocsai érsek és társainak „az összeesküvését irányította.”)

Osnosnak a Joe Bidenről festett portréja angolul 2020 októberében, azaz kitűnő időzítéssel – és gyaníthatóan Biden szavazatmaximalizálását segítendő – röviddel a november 3-i elnökválasztások előtt jelent meg. Azóta, mint tudjuk, történt egy s más. Hillary Clintonnal ellentétben, Bidenre nem csupán többen voksoltak, hanem az elektorok számában is legyőzte Trumpot, és harmadik nekifutására az Egyesült Államok elnökévé vált. (A Demokrata Párt azonban csak döntetlen ért el a Szenátusban.) A szerző nem kevesebb, mint a négy, 2014 után Bidennel felvett interjújára és a The New Yorkerben 2011–2020 között megjelent írásaira támaszkodik. Az alapos kutakodást jelzi, hogy Osnos dicséretes módon a kötet minden fejezetéhez további forrásokat is megad. Ezen kívül még több száz, Bident ismerő emberrel is beszélgetett. E ponton a recenzens egy vallomással tartozik az olvasónak. Magam is érdeklődtem egy évtizedek óta a keleti parton élő volt osztálytársamnál. Ildikó választóként ismeri a Delaware-i szenátort, akit becsületes, tisztességes old school embernek nevezett. Úgy jellemezte, hogy lehet adni a szavára és a kézfogására – mégha ez mára ki is ment a divatból.

Az olvasók megismerkedhetnek Biden főnökének, Barack Obamának, a családtagjainak, a munkatársainak és a politikai ellenfeleinek a véleményével és bennfentes sztorijaival is. Különleges értéke Osnos könyvének, hogy végigvezet bennünket az Obama-Biden kapcsolat alakulásának egyes stádiumain. Ez úgy kezdődött, hogy Biden csak a felesége rábeszélésére vetette alá magát az alelnöki alkalmassági vizsgálatnak, majd a fiatal és technokrata elnök mellett eleinte mentori szerepben gondolkodott. Végül 2016-ban még azt is meg kellett emésztenie, hogy nem ő, hanem Hillary Clinton lett a demokraták elnökjelöltje. Nem mulasztom el megemlíteni, hogy a szöveg a magyar olvasók számára igen hasznosan ecseteli az utóbbi és a volt alelnök közötti kontrasztot, valamint azokat a megfontolásokat is, Biden miért éppen a színes bőrű Kamala Harris kaliforniai szenátort választotta maga mellé. Ezekhez társul még a hiteles, de régi vágású úriember és a fiatal baloldal viszonyának az értő elemzése.

Osnos bevallja: nem teljesen véletlenül vált belőle Biden-szakértő. Az amerikai történelem legidősebb elnökében valahogy „meglátta a perspektívát.” Az tetszett meg neki, hogy a hajdanán legfiatalabb szenátor ösztönösen politizál és „kimondja, amit gondol.” Egyébként éppen ez az a sajátos tulajdonság, ami a sajtó által oly szívesen kipécézett Biden-elszólásokat is magyarázza. A könyv őszintén szól a politikus szerencsés és szerencsétlen fordulatokban gazdag életéről, a közvélemény előtt is ismert személyes drámáiról és politikai melléfogásairól. Megtudjuk, hogy különleges igényt formál az őt megillető tiszteletre, melynek okát az őt és családját gyermekkorában ért sérelmekben kell keresnünk. Ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt, végül Joe Biden lett az az integratív személy, akinek az elkövetkezőkben esélye nyílik a mai polarizált Amerika összefogására. Osnos ösztönösen partnereket kereső, párbeszédre és együttműködésre törekvő, empatikus és lojális személyiséget lát benne. Emberközeli, „mindenki felé kinyújtja a kezét.” Nem bosszúálló, emberi gyengeségei, hajlamai nem vezetik a megtorlás útjára. Józan és alaposan átgondolt reformokban, nem pedig forradalmiakban gondolkodik. Olyan, aki felelősen megfontolja, és amennyiben lehetséges, a lépéseibe legalább részben beépíti politikai ellenfeleinek a véleményét is. Az óvatos centristának, aki nem tartozik pártjának neoliberális, avagy ábrándozó szocialista szárnyához, azonban nemcsak a jobboldalról, hanem az ezen két csoport felől érkező belső ellenállással is számolnia kell. Az elvégzett forráskutatás alapján Osnos ennek ellenére egyértelműen optimista: Biden „mindig is érezte a széljárást.”

A kötethez a neves külpolitikai újságíró, Avar János – aki egyúttal az egyik fordító is – előszót fűzött. Ő egyike volt azoknak, akik 1977 augusztusában a zugligeti amerikai nagyköveti rezidencia kertjében beszélgethettek az akkor frissen újranősült és a nászútját hazánkban töltő szenátorral. Ez a telitalálatnak nevezhető frappáns kiegészítés teszi kerekké az összképet, és fűzi egybe a Bidenről rajzolt árnyalt portrét – ami messze több mint színes, amolyan bulvárszagú epizódok csokorba gyűjtése – és az választások megnyerése utáni közvetlen eseményeket. (A Capitolium ostroma, azaz a január hatodiki „sajnálatos események,” illetve a kongresszusi felelősségre vonás az idő szorításában azonban már ide sem fértek bele. Ahogy egyre több bizonyíték lát napvilágot, ezek akár egy új könyvet is megérdemelnének.)

Végezetül megjegyzem: ugyancsak szerencsésnek tartom, hogy az eredeti hosszú cím – ami így hangozhatott volna magyarul: Joe Biden élete, indulása az elnökségért és az, ami most számít – a magyar olvasók számára fogyasztható méretűvé vált.

Deák András Miklós

Evan Osnos: Joe Biden. A normalitás embere
Kossuth Kiadó, 222 oldal, 3600 Ft