A kard és a tea bölcsessége

„-Mit jelent az, hogy valaki szamuráj? – kérdezte Ozu úr? – Egy szamuráj magában hordozza egész Japánt – felelte a lánya. A szamurájok ott vannak minden szívben, minden emlékezetben. Egyek a dombjainkkal, a folyóinkkal. Ahol szél fúj, feléjük fúj. Ahol csillagok ragyognak, értük ragyognak. Japán és a szamurájok elválaszthatatlanok egymástól. Mint egy érem két oldala.”

Cyril Gely mindössze 160 oldalas, rövid és egyszerű mondatokkal megírt regényében az európai író tiszteletét fejezi ki a japán hagyomány és filozófia előtt. Mintha egy költői mesét olvasnánk egy átmeneti korról, amelyben számos régi szokás megkérdőjeleződik, és nem tudni, mi lesz a további sorsuk. A Trend Kiadónál megjelent regényt Pacskovszky Zsolt fordította.

A 19. század közepén járunk. A Niigatában élő Ibuki, Ozu szakéfőző mester húszéves lánya arról álmodozik, hogy nő létére kitanulja a szamurájságot. Ozu úr családja már nyolc nemzedék óta foglalkozik szaké készítéssel, a családi legenda szerint a császár négyszer is megízlelte és megdicsérte rizsborukat a menyegzője napján. Márpedig ennél nagyobb elismerést és presztízst semmi nem jelenthet egy italkészítéssel foglalkozó család számára. De nem lesz kilencedik szeszfőző nemzedék, hiába igyekszik Ozu úr a lányát gyorsan férjhez adni, mert Ibuki másra vágyik. Az időzítés nem éppen a legjobb: Japán szakított az elszigeteltség politikájával, 250 esztendő után beengedte a külföldi kereskedőket az országba, rohamosan elkezdett modernizálódni, a jövő felé fordult. Az új társadalomban pedig nincs szükség a szamurájokra. Többségüket szélnek eresztették és csak idő kérdése, hogy kardjaikat és páncéljaikat is be kelljen szolgáltatniuk a hatóságoknak. Ők a múlthoz tartoznak.

Mivel Ibuki elgondolása már eleve megkésett, időszerűtlen, ezért a regény egészének alaphangja valami bágyadt szomorúság, csendes melankólia. Ezt a hangulatot erősíti Szohó Akira mester, a visszavonultan élő idős szamuráj, aki évtizedek óta nem fogott kardot a kezébe. Régen elhunyt feleségét gyászolva üldögél vidéki otthonában, lelki harmóniáját gjokuró, szencsa vagy maccsa tea rendszeres fogyasztásával erősíti. Úgy véli, a szamurájoknák nincs jövőjük, egyszer s mindenkorra befellegzett a mesterségnek. A szamurájok a múlthoz tartoznak, dicsőségük elenyészett.

Szohó mesterhez indul el hát a férfiruhába bújt Ibuki a messzi északról, a déli Okazakiba, hogy tanítványának álljon. Mindent maga mögött hagy: a családját, a szeretőjét és a biztos megélhetést. A mester befogadja, hónapokon keresztül gyakoroltatja vele a kardforgatást, de egyszer sem áll ki a lánnyal, és nem bíztatja. Egyébként nem zavartatja magát: otthonában gyakran mezítelenül járkál, látogatja a gésákat, miközben egyre csak rég elhalt felesége után vágyakozik. Ibuki meg csak figyel, elfogad és tanul. A hosszú párbeszédekből lassan bontakozik ki a cselekmény, az idő múlását szinte nem is érzékelni, de az jól látható, hogyan lehet egyszerűségben is harmóniában élni.

Különleges mester-tanítvány kapcsolat az övék: az egyik fél bölcsessége és humora párosul a másik szenvedélyével és türelmetlenségével. Bár a mester nem a klasszikus értelemben okítja szamuráj tanítványát, beavatja viszont a teakészítés művészetébe, megismerteti vele a különböző levelekből és porokból készült, csodálatos ízvilágú zöldteákat, majd az indiai fekete teákat és a kínai fehér teákat. A teaivás szertartása a meghittség, a barátság, a harmónia és a boldogság szimbóluma. Szohó mester azt vallja: a kard a felszínen van, a tea belül; a kard rövid életű, a tea maradandó. És ami a legfőbb: míg a tea életet ad, a kard elveszi azt. Ibukinak előbb-utóbb döntenie kell: a teát vagy a kardot választja.

Mesél még a mester a dzsiszei-ről: az ötsoros, 31 szótagból álló búcsúversről, amelyet a halálba induló szamuráj ír. Neki is van dzsiszei verse, a lány is megírja a magáét.

Amikor az új császár megtiltja a szamurájok kardviselését, Szaigó Takamori – a mester régi ismerőse – összehívja a szamurájokat Kjúsú-szigetére (ahonnan mellesleg a legjobb gjokuro tea származik) egy utolsó nagy csatára a császár seregével. Mert a becsület nem alku tárgya. Az ifjú császár a szamurájok becsületébe gázolt ezzel a döntéssel. Vajon csatlakoznak hozzá? A mester és tanítvány, az idős tölgy és a törékeny nádszál? A 400 egykori szamuráj vajon szembeszáll a harmincezres császári sereggel? Egy utolsó csatára? Talán sejtjük már, miért Szohó mester utolsó teája a kötet címe.

Melyik győz a végén: a kard vagy a tea? És milyen jövője van az új világban a mindkét művészethez értő, bátorszívű és a maga útját követő ifjú hölgynek?

A szerző hitelesen adja vissza a tájak szépségét, az évszakok változását, a tealevelek szedésének módszereit a japánokra jellemző kifinomultsággal: részletesen leírja például, mi a titka a jó szaké érlelésének, a tealevelekből és a porrá tört levelekből készült zöldteák elkészítési módjának és a teafogyasztás rituáléjának és ízek élvezetének.

A regény költői utazás a régmúlt Japán szívébe, a hagyomány és a modernitás átmeneti időszakában. Szohó mester, a tegnapi férfi, Ibuki, a holnapi fiatal nő, akik sorsszerűen találkoznak, megértik és tisztelik egymást. Végül Ibuki képes lesz megtalálni a mesterét „minden csésze teában”, amit elkészít.

Szénási Zsófia

Cyril Gely: Szohó mester utolsó teája
Trend Kiadó, 160 oldal, 3499 Ft

A Szohó mester utolsó teája

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában