Álmok, emberek, kapcsolatok

Cristina Henríquez amerikai író első magyarul megjelent könyve a Panama – átjáró a végtelenbe, amelyet a borítóra gondosan felhelyezett, „Goodreads – Év történelmi könyve 2024” plecsnivel igyekeztek még vonzóbbá tenni az olvasók számára. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy a Panama csak jelölt volt 2024-ben a közönségszavazással eldöntött versenyen (a díjat Kristin Hannah A nők című regénye szerezte meg), azonban ez nem von le semmit abból a kellemes meglepetésből, amit a könyv okozott.

A történet hátterét (és a címet is) a történelem legnagyobb építkezése adja: a Panama csatorna. A terv meglehetősen ambiciózus, végtére is csak egy kontinenst kellett átvágni a megvalósításához, mindezt pedig leginkább kézi erővel. „Mert mégiscsak ott volt az útban a hatalmas Kordillerák gerince, amely átfut a földszoroson (…) Hát majd átvágják a hegyeket, mondták, áttörik a gerincét, és ha ez megtörténne, a két óceán vize beömlik a vágás két végén, és egyesülve létrehozzák az átvezető utat. Nem is egy, de két óceánt vezetni oda, ahol évmilliók óta csak szárazföld volt – ki hihetne el ilyesmit?” Nem tagadhatjuk, jó nagy munka lehetett!

Az építkezés persze leginkább háttérként és ürügyként szolgál, ami egy helyre csődíti szereplőinket és minimális ablakot nyit a korabeli életre: munkamorálra, rasszizmusra, szexizmusra, lehetőségekre. Mint minden történelmi regénynél, természetesen itt is felmerül olvasás közben a kérdés, hogy mennyire pontos és hiteles az adott kor ábrázolása, mennyire hihetünk a regény lapjain kirajzolódó képnek: ilyen lett volna az élet a XIX-XX. század fordulóján? Ennek megítéléséhez nem rendelkezem megfelelő történelmi háttérismeretekkel, de azért az könnyen eldönthető, hogy Cristina Henriquez is inkább a szereplői vágyaira, a közöttük lévő emberi kapcsolatokra és diszfunkcionális családi mintákra fókuszál.

A Panama a lehető legklisésebb romantikus kalandregénynek indul, ahol igen hamar úgy érezhetjük, hogy felkerülnek a bábuk a pályára, akik majd kalandos és szívszorító módokon fognak egymás körül keringeni, egymást olykor épp csak egy hajszálnyival elkerülve, hogy csaknem 400 oldallal később azért mégiscsak egymásra találhassanak a jók és megbűnhődhessenek a rosszak. Főszerepben ott van Ada, a húgáért hatalmas kockázatot vállaló bátor lány; Omar a kicsit magának való, de szerethető fiú, aki elvesztette az édesanyját és apjával is nehézkes a kapcsolata; Marian Oswald, a hazájából kiszakított feleség, akit nyomaszt a bezártság és lehetőségeinél sokkal többre lenne hivatott; és Lucille, a hátramaradt anya, aki egyedül neveli gyerekeit, és mindent megtesz a függetlenségéért. Melléjük társul egy támogató és szerethető munkásbrigád, a helyi boszorkány, Omar édesapja, Francisco és halárus barátja, feleségével.

Azonban, amikor már szépen felrajzoltuk magunk előtt a lehetséges végkimeneteleket, akkor a történet váratlanul letér az előre determináltnak hitt pályáról. Ugyan Cristina Henríquez nem foszt meg minket az összes happy endtől, de messze sokkal bátrabb lezárásokkal dolgozik, mint amit a műfaj és legfőképpen a borító sejtetni enged. Az átütő szerelem helyett pedig lehet, hogy Panama első tüntetésével kell beérnünk?

Ha egy történelmi kort nagy részletességgel bemutató olvasmányt keresünk, akkor a Panama nem biztos, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Azonban ha álmokra, emberekre és a közöttük kirajzolódó kapcsolatokra vagyunk kíváncsiak, akkor a regény valóban átjáró lehet, ha nem is a végtelenbe, de mindenképpen a kellemes kikapcsolódás területére. Éppen annyi sötétség rejlik a történetben, ami kiemeli a regényt a súlytalan lektűrök sorából, de még nem kell attól tartanunk, hogy a végére megfekszi a gyomrunkat.

Vincze Dóra

Cristina Henríquez: Panama. Átjáró a végtelenbe
Fordította: Schultz Judit
Európa Könyvkiadó, 384 oldal, 4999 Ft