Lehet-e az emlékeket is lomtalanítani?

Három idős barátnő összegyűlik egy hétvégi házban, hogy kiselejtezzék a halott negyedik dolgait, mielőtt a ház eladásra kerülne. Ahogy pakolják a tárgyakat, zsákokba dobják a régi ruhákat és kihajítják a lejárt konzerveket, emlékeik is felszínre kerülnek, ezzel együtt pedig régi, esetleg soha fel nem oldott sérelmek is. Így pedig nőttön-nő a feszültség a Hétvégében, az ausztrál Charlotte Wood hatodik,  ám magyarul elsőként olvasható regényében.

A három, hetvenes éveiket taposó nő nem is lehetne különbözőbb. A merev, szabályokhoz és illemhez mindenáron ragaszkodó Jude szinte tökéletes ellenpontja a bő pólókat és bölcsészszandált viselő, kutyaszőr borította Wendynek; az álmodozó, soha fel nem növő Adele pedig egyfajta ütközőként szolgál közöttük – hol az egyik, hol a másik pártját fogja vitás kérdésekben. Mégis, a negyedik nélkül kis csoportjuk mintha kezdene széthúzni, ezen mind a három nő elgondolkodik a regény során, és ez szép képet ad a hosszú évekre nyúló női barátságokról: vajon pusztán megszokásból támogatják még egymást, ahogy tették ennyi éven át? Hiszen a régi feszültségek vagy a másik azon jellemvonásai, melyeket korábban idegesítőnek találtak, ebben a felfokozott érzelmi állapotban most még inkább előkerülnek. A folyamatos nézőpontváltással beleláthatunk az egyes szereplők fejébe, és így derül fény arra is, hogy például egy jelenet, amit két barátnő nevetségesnek és kínosnak talál, a harmadikban élete egyik nagy pillanataként is lecsapódhat.

A Hétvége a felvetett komoly témák – öregség, barátság, gyász, nőképek – ellenére is igyekszik könnyed hangvételű és humoros maradni. Ez a mű első felében sikerül is, szórakoztató a három különböző nő és egy ősöreg kutya közötti folyton változó dinamika, azonban ahogy egyre telik az idő, úgy lesz egyre fullasztóbb a hétvégi ház poros, fülledt levegője is, és sajnos így csökken a szórakoztatás minősége is. Ahogy újra kitárul a három nő körüli tér és más szereplőkkel is találkoznak, úgy támaszkodik Wood egyre inkább a helyzetkomikumra mint humorforrásra, és ez kevésbé jól sikerült, mint a frappáns egysorosok, melyek egy-egy szereplő száját elhagyják.

Mindenképpen a mű pozitívumaként kell megemlítenünk, hogy úgy járja körbe az öregedés témáját, hogy sokféle verziót megmutat. A három barátnő mind „jól tartja magát”, mind tettrekészek, hogy folytassák karrierjüket, és van, aki még a szerelmi életével is teljesen meg van elégedve. Egy-egy olyan ironikusnak szánt kiszólást leszámítva, mint hogy „Zsugorodik a homloklebenye, egészen biztosan. Ebben a korban ez már elkerülhetetlen.”, az öregedés alapvetően nem negatív dologként van beállítva – sokkal inkább az, ahogy a társadalom kezeli az időseket, legfőképpen a nőket. Például a színésznő Adele helyére is egy fiatalabbat választottak még egy inkontinencia-reklám meghallgatásán is. Ez azonban, bármilyen dicséretes is, azt eredményezi, hogy az olvasó néha teljesen megfeledkezik arról, miszerint ő most idősödő nőkről olvas, a pozitív példákkal szemben ugyanis csak egy-egy negatívat vonultat fel a szöveg.

Amilyen különbözőek ezek a nők, úgy birkóznak meg az élet váratlan fordulataival is, éppen ezért nagyon eltérő módokat láthatunk gyászuk kezelésére is. Wendy nem hajlandó megválni öreg, süket kutyájától, hiszen azt az elhunyt Sylvie ajándékozta neki; Jude a teendőkbe temetkezik, mintha minden kihajított konzervdobozzal egy-egy foltot varrhatna az ordító hiányra; Adele pedig a múltba temetkezik és saját aranykorának visszaidézésével igyekszik barátnőjére is emlékezni. Wood egyik módszerről sem mond értékítéletet, mindenkinek joga van a saját gyászához.

Azonban az érett gyász-felfogás ellenére is sikerül a regény második felének szinte önmaga paródiájáva fordulnia, mintha már nem is ugyanazt a szöveget olvasnánk. A humor már nem működik, sokszor inkább kínosan érezzük magunkat, mint hogy nevetnénk, a cselekmény pedig egy ponton mintha hirtelen egy igazi amerikai melodrámába csapna át, az olvasó pedig csak pislog a fotelben, hogy mégis hová került. A regény lezárása pedig sajnos igencsak össze lett csapva egy túlontúl édes, giccses jelenetben, amely annyira képi és filmbeillő, hogy bennem felhorgadt a gyanú, miszerint ezt akár forgatókönyvnek is szánhatta az írónő.

Mindazonáltal a Hétvége megérdemel egy esélyt mindnyájunktól – rengeteget tanulhatunk belőle magunkról illetve saját hozzáállásunkról barátainkhoz, vagy éppen az öregedéshez.

Bráder Edina

Charlotte Wood: Hétvége
Magvető Kiadó, 272 oldal, 3699 Ft