Két ölelkező kagyló

Szelíden simul az olvasó kezébe a Pereszlényi Helga tervezte gusztusos borítójú karcsú könyvecske. Azonnal értjük, hogy szerelemről van szó, de a téma netán a görög mítoszokhoz kapcsolódna? Gyógyír lehet-e a versírás a szerelmes, de mégsem boldog férfi lelkére? Ballai László csodaszép lírájának esetében mindenképpen.

A kötet jellemzően rövid, tömör verseinek szerkesztési elve a rajongáson és a beteljesülés nyomán az első komor jelek feltünedezésén át („láva lett a tenger”), annak a helyzetnek az elfogadásáig halad, amelyben a szerelmes költő múzsáját, Ágnest már elvesztette, de az iránta érzett szenvedélyes szerelmét a jövő számára féltett kincsként megőrizte. A sóvárgás, a rajongás és a lángolás, majd a bekövetkező csalódás és gyötrelem végig ott bujkál a míves sorokban. A költő lelkének új tartalmakkal való gazdagodását ezek a felbuzgó emlékek nyújtják. A szerelem beteljesült, lobogott a láng, és bár az „egymásba nyíló, egymásba záró két kagyló …örökkévaló ölelésre készek [voltak],” mégsem következett be a várva várt boldogság.

Ballai László – hiszen személyes ihletettségű vallomással van dolgunk – nem titkolja, hogy ez a kapcsolat meggyötörte, de csodálatának tárgyát („Az isteni csoda Te vagy.”) nem éri sem szemrehányás, sem önfelmentő vádaskodás. Ágnes elvesztése miatt a költő sajgó fájdalmat érez, sőt egy kis önvád is bujkál benne. Nem volt-e a saját kagylójának váza túl „keményre csiszolt … miközben vágyott [a másik kagyló] bársony belső érintésére?”

A költő frissen átélt élménye – az alcím 2019 áprilisára teszi a kapcsolat végét – megrázó és bizonyosan nem kevés olvasó életében lel ismerős érzésekre. A mindent átható, a mindent felkavaró, beteljesült, forrón égő szerelem végül nem vezetett oda, ahol a boldogság honol. Reménytelen lenne tehát a költő helyzete? Ellenkezőleg! Az a vigasza, hogy nem vesztette el hitét az örökké tartó szerelemben! Ez a felemelő élmény még így is nagyszerű ajándék volt a sorstól. Immár nem magányos. Ez a megélt, fergeteges szerelem ezentúl örök társa lesz. Nem szomorú, nem letargikus, hiszen a sok szenvedés által lelkivilága ugyan megsebződött, de busásan gazdagodott is.

A viharos, lázas szerelem pedig nem csupán elképzelt, kiszínezett mítosz, hanem maga a megélt csodálatos valóság volt. A dédelgetett remény – a mítosz – valójában abban rejlett, hogy ez a mámoros érzés a „két gyöngyházas kagylót” végül el is vezetheti a megérdemelt, a tökéletes boldogsághoz. Az egymásban való feloldódáshoz, vagy a költő szavaival a „tengerhez”. A sors két olyan embert sodort egymáshoz „a felhevült korállhomokban,” akiknek megadatott, hogy már–már fájó módon szerethessék egymást, de valamiért mégsem evezhettek be a kiegyensúlyozott boldogság tengerére. Ha körülnézünk mai zavaros világunkban, ez – ki tudja miért – egyre kevesebb emberpárnak sikerül. Csak a költő kérdése hallik: „mi ketten mit vétettünk a Napnak?”

Deák András Miklós

Ballai László: A szerelem mítosza
Hungarovox Kiadó, 93 oldal, 1500 Ft