Nők teremtette terek

A kanadai irodalom nagy zászlóshajói közül az egyik minden kétséget kizáróan Alice Munro – annak ellenére, hogy nem a legnépszerűbb műfajban alkot. Olyan tökélyre fejlesztette a rövidprózát, hogy 2013-ban még az irodalmi Nobel-díjat is elnyerte, mint a „kortárs novella mestere”. Ennek ismerétben az olvasó bizonyos elvárásokkal lapozhatja fel a Park gondozásában nemrég megjelent kötetet, A szeretet útját. A könyv pedig nem okoz csalódást.

A Nobel-díj elnyerésekor egy amerikai kritikus, David Homel azt írta Munróról: „a nőkről ír nőknek, de a férfiakat nem démonizálja.” A tizenegy történetben pontosan ezt figyelhetjük meg: női alakokat láthatunk mindennapi szituációkban, életük különböző állomásain és különböző történéseknél, legyenek azok hatalmas mérföldkövek vagy első látásra lényegtelen események. Munro nőkről ír ugyan, de nem magát a nőiséget helyezi a középpontba, sőt, az egyszer sem kerül említésre, mégis mindenütt jelen van. A szereplők cselekedeteiben, gondolataiban, a szájukba adott szavakban mind megbújik nőiségük, ám anélkül, hogy ez egyszer is szóba kerülne. Ettől az olvasó azt érezheti, mintha az a bensőséges közeg, melyben a történetek játszódnak, kizárólag a női alakok jelenléte által teremtődhetne csak meg.

A Zuzmóban egy idős, elvált házaspár napjaiba pillanthatunk be, akik még mindig a nő hétvégi házában találkoznak nyaranta, ahová a férfi nem átallott új párját is magával hozni – azonban a három szereplő közötti dinamika teljes ellentéte a vártnak, a nők között nincsen se nyílt, se rejtett utálkozás, nincsenek drámai veszekedések, ahol mindenki üvölt egymással. Az olvasó mégis teljes elképedéssel figyeli a jeleneteket, melyek ellen a szereplőknek látszólag semmi kifogása. Ebben rejlik Munro prózájának egyik legnagyobb ereje, hogy olyan bámulatos, magától értetődő egyszerűséggel tud képtelen szituációkról írni, mintha velünk is bármikor megtörténhetnének.

A kötet egyik leghatásosabb szövege talán a Roham című, amelyben az átlagos háziasszony Peg, kezében egy tálca tojással, átvág a behavazott kocsibejárón a szomszédokhoz, ám holtan találja őket. Peg azonban, az előzőleg emlegetett történet szereplőihez hasonlóan nem úgy reagál, ahogyan azt mi vagy a többi szereplő tőle elvárná: nem kezd el sikoltozni, nem rohan el őrült módjára a helyszínről, hanem nyugodtan lesétál a lépcsőn, ellapátolja a szükséges mennyiségű havat a kocsi mellől, majd elvezet a rendőrségre, ahol ezt bejelentheti. Mi játszódhat le ilyenkor egy emberben, és mikor érdem az, ha „erősek” maradunk és „tartjuk magunkat”? – teszi fel a kérdést Munro. Mikor vált át a higgadtság ijesztő nyugalomba?

Természetesen akadnak kevésbé szokatlan helyzeteket megjelenítő novellák is a kötetben, egy országon átívelő autóút két kislánnyal a hátsó ülésen; két gimnáziumi barátnő, akik végül egy hazugság miatt eltávolodnak egymástól; egy asszisztens a szerető szerepében – mind olyan alakok, akiket akár a saját életünkből is ismerhetünk. Alice Munrónak azonban mégis sikerül olyan új fényben tüntetni fel őket, hogy mohón olvassuk az egyes szövegeket. A háttérben pedig mindvégig a Munro által olyan jól ismert és olyan szívesen megjelenített táj húzódik meg, a vidéki Kanada, ahol Toronto túl messze van ahhoz, hogy oda gimnáziumba járhasson az ember lánya, az életet pedig a családi farm kerítései határolják be.

Novelláskötetet ritkán lehet– és pláne ritkábban érdemes – egyetlen nekifutásra elolvasni, és ezzel kapcsolatban sem ajánlom. A történetek olyan részletgazdagok, és annyira bevonódunk egy-egy szereplő életébe, hogy érdemes csak apránként adagolni; egyet-egyet lefekvés előtt vagy a reggeli kávé mellé. Így aztán hosszabban merítkezhetünk meg Alice Munro világában, ahol vakítóan kékek a jégbefagyott tavak és szorgos kezek megállás nélkül veszik ki az elkészült pitéket a forró sütőből.

Bráder Edina

Alice Munro: A szeretet útja
Fordította: Lukács Laura
Park könyvkiadó, 412 oldal, 4500 Ft