Alapkönyv. Valami létezőről?  Egy elnevezésről? Nézzük.

Létezik-e a pokol? Képzetként, igen. Valóságként sosem annak hívják. Csak kulturálisan, művészien. Civilizatorikusan? Hogy szellemi emberségünk mindhárom alapkategóriáját felsoroljam. A pokol, melyről Minois könyve beszél, az emberi szellem, gondolatiság, filozófia, művészet stb. képződményeként van jelen e lapokon. Mondhatni, a szerző a pokol tornásza. Elsősorban a kötelező gyakorlatokat mutatja be. Értelemszerűen vékony pár tucat oldalt szentelhet (szent? és pokol? íme, szavakról van szó elsősorban – ez a kifejezésben magában is „a pokoli” – szavakról van szó mindig, ha bármiről is szó van...), befejezésként biggyesztheti oda, ami a legjobban érdekelne minket: mi a mai pokol? mi a mindennapok pokla? Sartre híres alapmondása kétszer is előjön. Persze, a pokol = a Többiek, fordítja a kiváló munkát végző Sujtó László, gondozza a gondozó Miklós Tamás (ah, pokolgondozó, mely kifejezés!), magam így vicceltem erre: „ a pokol = mások; de mi sem vagyunk mindig ugyanazok.” S az intézményesedések jellegváltozásai szerint a pokolértékelés-ismertetés szempontjai is változtak. Nincs „a régi értelemben vett két-péz-hány-péz”, bocsánat, se a vallásoknak, se az ideológiáknak, se a történetiségnek etc. nincs olyan kizárólagosan meghatározó szerepe ma már, ellenben közelebb kerültünk egymáshoz, mi emberek, nem tudunk hittel, bízással, értelemmel, de nem bírunk még kényszeresen sem azonnal egymásnak esni, erről Lord Byron néven már a tizenkilencedik század jó elején ír valaki valamit, és Graham Greene néven az értékes szabadgondolkodás fel is használta a szentenciát, megnézendő A csendes amerikai mottóhelyén.

A testet ölni – ez vált közvetlenebb cselekménnyé? -, a lelket menteni (haha! ez?)...egyik se, korunk mégis egészen más. Némely korok primer mód pokolforgások voltak? Kifordult ebből, hogy minden más kor másképp más. Minois végigveszi a kultúratörténetet. Mit vegyem el a tartalomböngészők kenyerét? Évezredek és égtájak pokolszempontjai érik egymást, izgalomra izgalom. Minket, ismétlem, a költői kifejezés szépségén túl a gyakorlati élet érdekelne.

Más, persze, egy uralmak alól felszabadulgató, felszabdalgatott vidék pokla, mint a kolumbiai börtöndzsungeleké, vad vizek kalózainak rabtartóalvilága és a metrók tömegszállítódarája...kinek mi. Hol a határ. A pokol határtalan, akár az üdv. Illik rá, ami bármire? Igen. Hogy minden a kifejezés. Ha épp nem a poklot éljük. Minden pokolfeldolgozó könyv érdemi sikere-hitele a kifejezés módozatain áll, bukik. Középütt jár, mint Minois mesternél is, a történetiség. Az esztétikailag élvezetesen megfogalmazott dolgok legalább ennyiben igazak. A Szép és az Igaz? A Szépet, szintén két évszázaddal ezelőtti felfedezés, lelkünk-rajta, így érezzük szépnek. Az Igaz? Nehezebb ügy. Még Kosztolányi is visszatáncolt (állítólagos) esztétikaközpontúságából...

Igaz-e a pokol? Ideológiák haszoneszköze csupán? A büntetés abszolutizálása „csak”? De miért mondjuk: menj a pokolba? A másik p.... szó hitelesebb? Eldönthetetlen. Igazságszolgáltatási célok, az elkárhozás szépséges szörnyűségeinek meglebegtetése...populáris és filozófiai álvilágok... Platon és Vergilius kontrasztjai... ám Dante költőisége (főleg ha tercinákban fordítják, amikben pokolian nehéz, s nem üdvözülnek fordításával drámai, pőre jambusok által, pardon!).

Dosztojevszkij szereplőinek megannyi „őrjöngése”, ám művészileg megdolgozatlan, mégis hatásos hajós- és szextörténetek, családi csődök, szerelmi gyilkosságok, Kosztolányi és Babits rémséges halála alig ötvenévesen...egy megúszott félgyilkos baleset emléke, kéz-láb nélküli élet iszonyképe így...régi idők eleven-nyúzatásainak, olajbafőzéseinek csak a gondolata is, Balkán és lövészárki anyagháború...nem folytatom. Ráfanyalodom a tartalomjegyzékre. Az iszlám pokol ereje és gyengesége. A poklok, mint a szkepticizmus jegyei. Látomások. A bűnök régi és új osztályozása. A pokol politikai célú használata. A barbár pokol darabokra hullása. Ágoston és Aranyszájú Szent János a pokollal összefüggésben. Királyi és isteni igazságszolgáltatás. Látomások a zsidóságnál, a kereszténységben, az Utolsó Ítélet képében. A túlzsúfolt pokol. A pokol lényege...és még 60-valahány fejezetcím.

A pokol lényegét, „krimi” (utálom, pokolian, e szó túlhasználtságát), magán-detektívregény, nem árulom el most. (A Minois-változatot.) A könyv utolsó oldalai igen életesen üres oldalak. Ki-ki beleírhatja a saját (családi, hivatásbeli, kontinensnyi, időszámítási, felmelegedéstani stb.) poklát, és eldöntheti, igazi pokol volt-e a rémes köz-és-magánélet, vagy semmiség, és az igazi a negyedik szélütéssel jön...vagy az elsővel.

Nem merek nagy szavakat mondani ilyen nagy témáról, mint a pokol. Akinek ennyi jó kevés, mint amit szerző és kiadó előterítenek, tényleg...üdvözüljön habcsókos fulladásig.

Megéri mármost az egész élet-komplexitás? Nos, hagyjuk a pokoli fantazmagóriát, hogy az is lehetne, hogy nem lehetünk. Maradjunk ennyiben: élni  (néha pokolian) szép, tűrjük el saját valós vagy téves képzeteinket.

Ne feledjük mégse, és sosem mondhatom el ezt elégszer: „Az egzisztencialitás = a tematizálatlan.” Amit mi nem bírunk elviselni. Lásd ebben is Nemes Nagy Ágnest, hogy szégyenét az észnek mindenféle megsejtések helyett olyan jó volna – épp a szavakkal! – kimondva elrejteni. Döntse el ki-ki maga. Örömeink (szerintem) köznapiak, csak nagy-nagy üdvökké túlozzuk el őket. A poklokról alkotott véleményeink azonban nem úgy fest, hogy túlzások lennének. Ismeretszomjunk viszont poklokon át is – úr. Enyhítsük!

Georges Minois: A pokol története. (A Francia Szellem Könyvtára sorozat)

Atlantisz Könyvkiadó, 620 oldal, 4495 Ft