Szétrajzott nagyjaink – beszélgetés Csiffáry Gabriellával
Laik Eszter - 2015.06.30.
Csiffáry Gabriella számos életrajzi és művelődéstörténeti kötet összeállítója, szerzője. Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve című munkájában több mint száz, Magyarországról elszármazott művész és tudós sorsa elevenedik meg – íróké, színészeké, természettudósoké, filmeseké és fotósoké. Az életrajzokat személyes vallomások és páratlanul ritka dokumentumok, fotók egészítik ki. Csiffáry Gabriellával e különösen értékes tabló szereplőiről és a kutatómunka műhelytitkairól beszélgettünk.
– Hogyan és mikor kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy összeállítsd a 20. század emigráns magyar művészeinek-tudósainak arcképcsarnokát?
– A száműzetés, az emigráció témája régóta foglalkoztat, hiszen Magyarország történelme számtalanszor szolgáltatott okot arra, hogy emberek ezrei, sőt százezrei mondjanak örökre búcsút ennek az országnak. Az emigrációs lét tragikuma, és az azzal járó egzisztenciális és szellemi kiszolgáltatottság érzése kitörölhetetlenül beleépült a nemzeti tudatunkba, mely társadalmunk lelki állapotához is hozzájárul. Be kell vallanom, hogy Mikes Kelemen száműzetésében írt sorai ugyanúgy fájnak, mint Márai Sándor emigrációban írt naplófeljegyzései. Ez a téma tehát permanensen jelen van a gondolataimban, ezért évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy mementóként szeretnék emléket állítani történelmünk talán legviharosabb századának, a múlt évszázad magyar emigránsainak.
– Ha már az ötlet megfogan, miként áll össze a névsor? Ezt általában is kérdezem, hiszen számos életrajzi gyűjteményt szerkesztettél-írtál már, de konkrétan az emigráns-kézikönyv esetében különösen érdekes, hogyan „szedted össze” a szereplőid. Felébredsz éjszakánként: húha, őt ki ne hagyjam?
– A magyar szellemi életnek elsősorban olyan képviselőit gyűjtöm össze a köteteimben, akik közismertek akár az iskolai oktatás, akár az olvasmányok során. A híres magyar emigránsokat bemutató kötetben viszont arra is törekedtem, hogy kultúránknak olyan képviselőit is bemutassam, akik meghatározóak voltak saját területükön, legyen szó tudományról vagy művészetről, de nevük már kikopott a történelmi emlékezetünkből.
– Kellett-e szelektálni, vagy volt-e, akit valamely külső körülmény miatt kihagyni kényszerültél a válogatásból?
– Természetesen szükség van egy gyűjteményes kötet esetében a szelektálásra, már csak terjedelmi okok miatt is. Amit azért fontos megemlítenem, hogy eredetileg szerepeltek a könyvemben üzletemberek és politikusok is. Idővel azonban rá kellett jönnöm, hogy az írók, művészek és tudósok világát nehéz összeegyeztetni, akár még egy könyv lapjain is, az üzletemberekkel és a politikusokkal. Más a motivációjuk, más a gondolkodásuk, más okból kényszeredtek ki ebből az országból, és más életet éltek a befogadó országban. Ők egy újabb kötetben várnak a sorukra…
– Ha végignézzük a kötet szereplőit, igaznak tűnik a mondás, hogy magyarokkal a világ bármely szegletében lehet találkozni, ahogy legendás például az amerikai filmipar magyar „alapozása”. Elképzelhetőnek tartod, hogy valóban létezik a sokat emlegetett magyar géniusz – elég csak Neumann Jánosra, Korda Sándorra, Lénárd Sándorra, Dohnányi Ernőre utalni, és még sorolhatnánk –, vagy csupán magunk felé hajlik a kezünk?
– Nem, nem hiszek a magyar géniuszban, semmivel sem különb a mi génállományuk, mint a szomszédos országokban élőké. Ez, én úgy gondolom, hogy önáltatás, amire mindig is hajlamosak voltunk, de jót tett az önértékelésünknek. Valamit azért meg kell itt jegyeznem, ha már az amerikai filmipart említetted, nagy volt az összefogás az amerikai és az angol filmiparban dolgozó magyar származású emigránsok között. A kint élő szakemberek filmszerepekkel és más lehetőségekkel segítették egymást. A legeklatánsabb példa számomra az 1942-ben készült, Oscar-díjas Casablanca című film, melyet a magyar származású Michael Curtiz (Kertész Mihály) rendezett és két színészünk is játszott benne, Peter Lorre (Löwenstein László) és Szőke Szakáll (Grünwald Jakab). De említhetném akár a fotóművészeket vagy a zenészeket is, akik támogatták egymás munkáját és karrierjét.
– Köteted számos hőséről közismert, hogy Magyarországról indult az útja, ám igazi meglepetéseket is tartogat a válogatás. Be kell vallanom, jómagam például nem tudtam Robert Capáról, hogy magyar származású, épp ilyen meglepetés volt Amerigo Totról Tóth Imreként olvasni, de a könyvből tájékozódtam például arról, hogy Kerényi Károly Svájcban hunyt el. Tartogatott-e számodra is meglepetéseket, felismeréseket a kutatás, a gyűjtőmunka?
– Természetesen sok minden meglepett a kutatásaim során, például megdöbbentő volt szembenézni azzal, hogy nagyjaink életrajza mennyi valótlan információt tartalmaz. A bölcsőtől a koporsóig szinte minden adatunk rejt(het) magában titkot vagy elhallgatni valót. Amikor a felekezeti és polgári anyakönyvekben utánanéztem a kötetben szereplők személyes adatainak, nem akartam hinni a szememnek. Nem beszélve az iskolai tanulmányaikról, s a későbbi életükről… Az eddig ismert életrajzokra bizony ráférne az időnkénti karbantartás! Voltak olyan hírességek, akiknek szinte újra kellett írni az élettörténetüket, mert az eddig ismert adatok egyáltalán nem feleltek meg a valóságnak, és ez nemcsak a lexikonok hiányosságának róható fel. Nem véletlen, hogy ez a kötet négy évig készült.
– Hihetetlen izgalmas a kötetben felvonuló korabeli anyakönyvi kivonatokat, iskolai bizonyítványokat böngészni. Hogyan kell elképzelnünk a levéltárost, amint ezeket előkeríti – egyáltalán honnan van tudomása a létezésükről?
Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. A magyar szellemi élet jeles képviselőinek életét kutatja egyedi nézőpontokból. Önálló kötetekben dolgozta fel híres magyar tudósok, színészek, politikusok és írók önéletírásait, közéleti személyiségek végrendeleteit, búcsúszavait és nyílt leveleit. Közreműködött az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulójára rendezett kiállítás és adatbázis megvalósításában. Honlapján virtuális kiállítások, neves személyek önéletrajzi adatbázisa és híres magyarok kézírásai is böngészhetők. Fontosabb kötetei: |
– Harminc éve vagyok levéltáros, s némi rutinra szert tettem ez alatt az idő alatt. Már egy személynév is sokat elárulhat, hol születhetett, hol járhatott iskolába, milyen környezetben élhetett, s az a környezet potenciálisan milyen életpályára predesztinálta, milyen lehetőségei voltak az életben, hogy megvalósítsa önmagát. Életünk minden lépését iratok dokumentálják, én ezt nevezem „irat-életrajznak”, no, én ezekre az iratokra vadászok. Ez egy nyomozás, egy olyan nyomozás, melynek során kibontakozik valakinek az élete előttem, s vele élek, vele gondolkodom, vele járok iskolába, vele növök fel, vele valósítom meg magamat. Ahogy Karinthy Frigyes mondta egykoron, szinte kortársalgok velük. Életről és halálról szól az én kutatásom, csak én iratokon keresztül élem meg valakinek az életét. Közben pedig, bele-belelesve az életükbe, a magam problémáira is keresem a megoldást. Gyógyítkozom velük és rajtuk, csakúgy, mint mások…
– Nem vetődött-e fel, hogy különválaszd a Magyarországon született, és a magyar felmenőkkel rendelkező, de magyarnak már mégsem tekinthető művészeket-tudósokat? Noha életeket összemérni nincs értelme, de mégsem említhetők egy napon Karády Katalin hányattatásai, és, mondjuk, Paul Newman sorsa.
– Teljesen jogos a felvetés. Felmerült bennem is, hogy azokat a másod- és harmadnemzedék-beliek, akik már kint születtek, de magyar felmenőik voltak, nem ildomos egy lapon említeni azokkal az emigránsokkal, akik elhagyva szülőhazájukat, megpróbáltak megfelelni egy idegen kultúra elvárásainak, megbirkózva az emigráció számtalan traumájával. Aztán megnyugtattam magamat, mert valójában ezzel a kötettel azt is szerettem volna érzékeltetni, hányféle érvényesülési lehetőségük volt a magyar származású hírességeknek, még ha különböző rajtvonaltól startoltak is. Tehetség és kitartás birtokában kinyílt előttük a nagyvilág…
– A külhoni születésűek igen változatosan viszonyulnak őseik magyarságához. Peter Falk egy a kötetben idézett megszólalásában például ugyancsak lakonikus, mondjuk ki: teljesen közömbös, míg Tony Curtis lelkesült részletességgel beszél magyar szüleiről és Mátészalkáról. Óhatatlanul azzal rokonszenvezünk, aki vállalja származását és izgatja is az. A kutatónak semlegesen kell viszonyulni minden „alanyához”?
– Igen, semlegesnek kell lennünk, bármennyire is nehéz. Egy történész nem engedheti meg magának, hogy elfogult legyen. Nem engedheti meg, hogy kirekesztő legyen, mert az nagyon veszélyes és visszaüthet. De ha már felmerült ez a kérdés, érdekes volt valóban szembesülni azzal, hogy ki, hogyan viszonyul a magyarságához. Voltak, akik megtartva a magyar kultúra iránti kötődésüket, vállalták a kettős identitást, s voltak, akik feledték vagy tagadták azt, mert történetesen olyan traumán mentek keresztül az anyaországban, amely örökre eltaszította őket. A másod- és harmadnemzedék-beliek nemzeti önképét és magyar kultúrához való viszonyát nagymértékben a szüleik vagy nagyszüleik lelkiismeretének a mércéje határozza meg.
– Az objektivitás mellett azért biztosan vannak olyan szereplői e kötetnek, akik különösen közel állnak hozzád, megragadott az életútjuk, vagy valami különösen fontos tanulsággal szolgálhatnak az utókornak. Kik ezek? Zilahy Lajos sorait például kiemelted bevezető idézetként és a borítóra is rákerült…
– Zilahy Lajos sorait, ami a kötet mottójaként is szerepel, valóban nagyon magaménak éreztem, mert kifejezi azt a végtelen kiszolgáltatottságot, magányt, s a múlttal való szembenézést és leszámolást, amit az emigránsoknak, ott, messze, idegenben kellett megtapasztalniuk. Bevallom, többször megkönnyeztem a sorsukat. Hozzám legközelebb talán Cziffra György zongoraművész áll, akit időről-időre olyan mérhetetlen szenvedéssel sújtott a sors és mégis mindig talpra állt. Számomra az ő élete példaértékű.
– Úgy láttam, hogy hazatérő emigránsok nem szerepelnek a kötetben (de javíts ki, ha tévednék!) – eszembe jutott például Páger Antal, akinek a hazajövetele története önmagában is egy történelemkönyv-fejezet lehetne. Szóba jött esetleg, hogy „időszakos” emigránsokat is számba végy?
– Vannak a kötetben természetesen olyan emigránsok is, akik visszatértek hazájukba, s itt is hunytak el, például Jávor Pál, Perczel Zita, Faludy György vagy Zilahy Lajos, aki úgy nyilatkozott, hogy „Mindegy, hogy e parányivá zsugorodott országban hol halok meg, de itthon akarok meghalni...”. Érdekes és ugyanakkor elgondolkodtató volt a visszaemlékezéseiket, vallomásaikat és naplófeljegyzéseiket olvasni, mert azt bizonyították, hogy, még ha kis is kopott idővel lelkükből a honvágy, vissza-visszagondoltak szülőhazájukra, különösen életük utolsó napjaiban.
– Az életrajz kategóriában dobogós lett a kötet a Bookline sikerlistáján. Számítottál ekkora érdeklődésre?
– Bár nem akartam, de valahogy mégis „időben” jelent meg ez a kötet, s az előszavának kezdő mondatai, melyeket négy évvel ezelőtt vetettem papírra, mára már fájdalmasan aktuálissá váltak: „Nem tudjuk, hogy a következő pillanat mit hoz, milyen új élethelyzetben talál minket. lehet, hogy teljesen új kihívások várnak ránk. Lehet, hogy egy idegen országban ér minket a másnap, s más kultúrával, más szokásokkal, más néppel és nyelvvel kell megismerkednünk? Ki tudja?” Lehet, hogy ennek köszönhető a könyv sikere? Mindenesetre szerettem volna méltó emléket állítani azoknak az értelmiségi emigránsoknak, akik, ha nem kényszerednek volna ki ebből az országból, másként alakult volna a sorsunk.
–Úgy tudom, már javában dolgozol a következő köteteden. Ha elárulhatod, mesélj róla pár mondatban, kérlek, mi kerül ki a kezed alól.
– Régi igazság, hogy egyik könyv szüli a másikat. Amikor a magyar emigránsokat bemutató kötethez gyűjtöttem anyagot, számtalanszor találkoztam iskolai anyakönyvekkel, s bizony egyik ámulatból a másikba estem. No nem azért, mert beigazolódni látszott, hogy mennyire zseniálisak voltak már gyermekként is, hanem azért, mert szembesültem azzal, milyen nagy volt a kontraszt a gyermekkori és a felnőttkori énjük között. Érdekes volt nyomon követni iskolai dokumentumokon keresztül, hogy mennyire kezelhetetlenek voltak, mennyire nem tudtak vagy nem akartak megfelelni az iskolai elvárásoknak. No, hát ez adott kedvet arra, hogy nyomába eredjek neves írók, színészek, zenészek, képzőművészek és tudósok iskolai tanulmányainak, és bebizonyítsam, hogy lám-lám, kikből lesz a világhíresség?
Laik Eszter
Csiffáry Gabriella: Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve
Corvina Kiadó, 484 oldal, 4990 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
Szigor vagy engedékenység – Dr. Spock elmélete egykor forradalmasította a gyermeknevelést
Visegrádi négyek drámái angolul – Bernard Adams fordította le Tamási darabját
Tarján Tamás – Könyvbölcső. Az önmagát lapozó könyv
Vasy Géza: Szarvas-ének. – Közelítések Juhász Ferenchez
Tündöklés, romlás, bukás – Bozsóky Pál Gerő: A Jeruzsálemi Latin Királyság