Két éve érkezett volna vendégségbe a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra Szvetlana Alekszijevics fehérorosz–ukrán író-újságírónő, ám azt a látogatását – és a rendezvényt – felülírta a koronavírus-járvány.

Márpedig ha valakinek egész eddigi életműve a háborús létállapotot és Oroszország (illetve a volt Szovjetunió) működésmódját igyekszik értelmezni, az éppen Szvetlana Alekszijevics. Az írónő eddig öt, magyarul is megjelent kötete afféle „utazás az éjszaka mélyére”: az időtlenség tükrében mutatják be a bátorság, a szenvedés, a szeretet és a talpra állás példátlan történeteit.

Nem véletlen, hogy műveit több műfajban is adaptálták – az Örkény Színházban kiváló előadás készült az Elhordott múltjaink anyagából, amely a Szovjetunió felbomlását és szellemi-lelki-társadalmi hagyatékát dolgozza fel, és valószínűleg tömegek látták a Csernobil című filmsorozatot, amelyhez az írónő Csernobili ima című munkája szolgált alapul.

Úgy is mondhatnánk, Alekszijevics valamennyi műve a „trauma–túlélés–találkozás” hármasságának jegyében születik, s hogy ez mit jelent, beszéljenek róla saját hősei: „A harmadik napon a nagymama kezdett gödröt ásni az ablak alatt. Negyven fok hideg van... Nagyon nehéz eltemetni az embert ilyen hidegben. Én akkor olyan hétéves voltam... segítettem neki. Anyám sírva vitt be a gödörből” – meséli nagyapja haláláról egy jelenlegi szövőnő az Utolsó tanúk című kötetben, amely a második világháborút gyermekfővel átélő tanúk elbeszéléseit tartalmazza.

A túlélés tehát korántsem a terhektől való szabadulást jelenti, néha épp ellenkezőleg: „Igen, öltem, mert élni akartam. Haza akartam jönni... És most irigylem a halottakat. A halottaknak nem fáj” – magyarázza a Fiúk cinkkorporsóban egyik megszólalója – ez a kötet a Szovjetunió afganisztáni háborújának embertelenségéből és a nagyon is emberi történetekből formál igaz regényt. S hogy mi a találkozások jelentősége? „Beszélni akarok!... Beszélni. Mindent elmondani. (...) Annyi évig hallgattunk. Még otthon is. (...) Jó, hogy eljöttél. Egyre csak vártam valakire...” Így fogadja az újságírónőt egyik riportalanya a Nők a tűzvonalban című kötetben, amely a Nagy Honvédő Háborúban szolgálatot teljesítő asszonyokat hozza közel.

Dr. Gál Katalin, Szvetlána Alekszijevics és Karácsony Gdrgely a díjátadáson, 2022-ben (Fotó: MKKE)

Persze ne gondoljuk, hogy ezek a találkozások, amelyek utat nyitnak az emlékezés, a traumák feldolgozása és a túlélési lehetőségek kibeszélése előtt, mindig ilyen zökkenőmentesen zajlanak. Ez a ritkább. „Sokáig nem engedte, hogy bekapcsoljam a diktafont – vezeti fel Alekszijevics „A fiú” szavait az Elhordott múltjainkban. – Aztán váratlanul ő maga ajánlotta fel. »Ezt most vegye fel. Ez most történelem, nem pedig civakodás, apák és fiúk. A nevünket ne írja le. Nem mintha félnék, de kínos nekem.«” Van, amikor utólag hatalmasodik el a beszélőn a félelem, a szégyen – vagy a szembenézni nem tudás. Az Afganisztán-kötet megjelenését követően ketten perbe fogták Alekszijevicset, és többen úgy tartották, meggyalázta a „szent” történelmi emlékeket, az emberi sorsokat.

Sorsokat vonultat fel, emberi sorsokat – merítve akár Solohov megrázó irodalmi örökségéből, akár Szolzsenyicin kérlelhetetlen igazságfeltárásából, akár Bulgakov fanyar, keserű mosolyra fakasztó groteszkjéből. Hiszen a tragikum voltaképp hátborzongatóan groteszk.

Mert mit is mondhatnánk az anya történetére, aki egyetlen fiát próbálja megmenteni az afganisztáni éles bevetésektől, elmegy a legfelsőbb „hadúrig” is, aztán pár hónappal később megjelennek nála a levetett sapkás katonák, s ő lifttel menekül a házukban le és föl előlük, hogy ne kelljen meghallania a szörnyű hírt? (Fiúk cinkkorporsóban) Miben vitatkozhatnánk az asszonnyal, aki Moszkvától több száz kilométerre él, s ha a Szovjetunió széteséséről, az új rendszerről faggatják, csak széttárja a kezét: mégis mi változott az ő falujában? Itt minden ugyanaz: a sár, a hideg, a kemény élet (Elhordott múltjaink). Mit gondolhatnánk arról a helyzetről, amikor a Csernobilba „kezeslábasban, sisakban, gumiból készült combcsizmában” megérkező nyugati újságírókat, akik „még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották”, egy nyári ruhás szovjet kislány kíséri és tolmácsol nekik? (Csernobili ima). Milyen élete lehet annak a ma közgazdászként dolgozó, egykori hétéves kisfiúnak, aki a háborúban meghallva a hírt, hogy az anyukáját lelőtték, abban bízik: amíg nem látja őt holtan, talán ott találja a házban a mamáját, ha bemegy (Utolsó tanúk).

„Csak egy út van – megszeretni az embert. Szeretni, hogy megérthesd” – mondja egy hajdani lövészszázad egészségügyise, aki elképzelhetetlen dolgokat élt végig egy hadi kórházban (Nők a tűzvonalban).

Laik Eszter

Fotó: Wikimedia