Eltitkolt zseni, földönkívüli írói képességgel megáldott marslakó, vagy éppen csak egy kaliforniai apuka, akinek sci-fibe van vésve a sorsa? Utánajártunk, ki is John Scalzi, a 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idei író díszvendége.

Mítoszok, mesék, legendák, megszámlálhatatlan varázslatos vagy éppen totálisan rémisztő világ, alternatív galaxis, szájtátósan elképesztő ikeruniverzum – egyszerűen végeláthatatlan a fantáziabirodalmak sora, amit az ember eddigi történelme során létrehozott – saját szórakoztatására, vagy éppen az őt körülvevő ismeretlen magyarázatára. Nehéz hát elhinni, hogy ennek az évszázados, sőt évezredes kavargó történetáradatnak éppen csak egy kicsiny szelete a hetvenes-nyolcvanas évek óta megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul, rakétaként hasító sci-fi irodalom, a maga sokmillió alkotásával. Túlzás-e vajon ezek után úgy képzelni, hogy szinte hollywoodi filmekbe illő rajongótábor várja John Scalzi-t egy-egy nemzetközi könyves találkozón? Cseppet sem: mázlijuk van a hazai rajongóknak, hogy éppen a jelenkori futurisztikus-fikciós irodalom egyik koronázatlan királya, Hugo-díjjal is háromszor díjazott sztárja, az amerikai sci-fi szövetség elnöke lesz a az író díszvendége az idei Könyvfesztiválnak.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a történetet a legelején: habár az aranykort az 1970-80-as évekre datálja a legtöbb szakirodalom – persze, hiszen ekkor árasztották el az újságos standokat és a könyvesboltokat az elképesztőbbnél elképesztőbb űr sztorikkal a kor kedvenc puhakötésű zsebkönyvei –, a sci-fi műfaj idővonala akár a középkorig is gond nélkül kihúzható. Elég, ha azt nézzük, hogy az ember mindig a saját megnyugtatására, kielégíthetetlen kíváncsisága kedvéért talált ki újabb és újabb univerzumokat, mikor józan ésszel éppen nem volt logikus válasza a mindennapokat övező ködre – mik mások voltak a fantasztikus vagy éppen félelmetes alakokkal dúsított mesék, mint egyfajta elődei a mai science-fiction világoknak? Hivatalosan mégis csak a 19. századi ipari forradalom ihlette meg a nagy, elsőként jegyzett, 1818-as Frankensteint, de ugyanennyire megkerülhetetlen mérföldkő H. G. Wells romantikus vízióinak tömege, vagy éppen Jules Verne a mai, pörgő világban is ugyanolyan letehetetlenül kalandos regényei. Innentől pedig nem volt visszaút, a tudomány fejlődése robbanásszerűen beindult, a képzelet pedig legalább dupla tempóval húzott el mellette, hiszen a fantáziának semmiféle háború vagy válság nem parancsolhatott megálljt.

Szóval ilyen és ehhez hasonló glóriázott múlt – és a modern sci-fi nagyjai, Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, vagy éppen Robert Heinlein  – „között” nőtt fel Kaliforniában az 1960-as évek végén, nem éppen tehetős családba született John Scalzi, aki talán nem lenne napjaink legkülönlegesebb fantáziavilágainak atyaúristene, ha nem pont a tudományos-fantasztikus műfaj virágzó divatjába pottyan bele. Így viszont, mivel tulajdonképpen végigolvasta a gyerekkorát, egyáltalán nem meglepő, hogy leghőbb vágya az volt, hogy ő is író legyen. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy kedvencei közül a misztikus vagy a sci-fi irodalom mellett tegye le a voksát. Persze ilyen gyerekkor után lehetett volna örök álmodozó is akár, de ő azt választotta, hogy megírja a saját sztorijait. Az érme fejjel esett az asztalra, így döntött a sci-fi mellett. De nyilván dögunalmas életrajz lenne, ha minden egyből pont úgy is alakult volna, ahogy azt az egykori srác elképzelte, mégsem mondhatjuk, hogy a fiatal John túl sokat könnyezett volna a sikerért. Nem volt mire várnia, vagy mit vesztenie: már filozófia szakos egyetemistaként írni kezdett, még ha nem is rögtön toplistás sztorikat, de többek között az ebben a korszakában született filmkritikái nagy befolyással voltak későbbi regényeire. Legelső, tulajdonképpen próbaverziónak szánt irása, a Csillagok ügynöke először nem is igazi könyv formátumban látott napvilágot, Scalzi csupán akkori, kezdetleges weboldalára töltötte fel a művet, ahol egyfajta becsületkasszaként fizettek az olvasók, ha tetszett nekik a történet. Ne felejtsük el, hogy még csak 1999-et írunk, tehát messze nem nyomkodta mindenki egész nap a telefonját, mégis, kevesebb, mint öt év alatt az alienek által felbérelt amerikai ügynök meséje csaknem 4000 dollárt kalapozott össze a kezdő írónak.

Nyilván, ezt még messze nem nevezhetjük célegyenesnek, sem sikernek, hiszen az első igazi könyvként kiadott regényre jó pár évet várni kellett – a Vének háborúja csak 2006-ra került a polcokra, de pár rosszmájú kritika ellenére is olyan viharos sikert aratott, hogy tulajdonképpen a megjelenése óta próbálják filmre vinni. Legutóbb a Netflix szerezte meg ehhez a jogokat, ámították is a közönséget egy 2023-as premierrel, de úgy tűnik, egyelőre még ülnek a babérjaikon, a mozi pedig tovább várat magára. Novellái ennél egy fokkal izgalmasabb karriert futottak be a streaming-szolgáltatónál, az elképesztően sikeres Love, Death&Robots tizennyolckarikás animációs sorozatba olvasztva látható. Időközben pedig, bár néha ki is kacsintgatott a műfajból – sőt, még arra is volt ideje, hogy filmszerepet vállaljon, vagy éppen tanácsadóként vegyen részt a Csillagkapu Univerzum szériában –nagyjából évente egy-két újabb kötettel rukkolt elő az amerikai mindennapokból. Többek között a Vének-háborúja is sorozattá nőtte ki magát, majd belekezdett az ugyancsak slágerré vált Utolsó császár trilógiájába is. Viszont abban tulajdonképpen sehol nincs egyetértés az online világban, hogy pontosan hány kötetet is számlál a Scalzi életmű, így én sem szeretnék felesleges becslésekbe bocsátkozni, de talán elég annyi, hogy az elmúlt 20 év egyik legtermékenyebb sci-fi szerzőjével állunk szemben.

Sokkal érdekesebb viszont a száraz adatoknál a kaliforniai családapa sikerének egyik legnagyobb titka: a humor. Scalzi egyszer erről úgy fogalmazott, hogy nyolc könyvet kellett piacra dobnia ahhoz, hogy a kilencedikben már őszintén vállalhassa ezt a különlegességet (elvégre a sci-fi alapjáraton nem egy túl vicces műfaj), ami nélkül talán nem is lehetne hiteles a művészete, hiszen privát életében sem az alma rohadt felét szereti nézegetni. A vidámságra amúgy minden oka meg is van, a feleségével és lassacskán felnőtt lányával egy gyönyörű tanyán élnek – a hétköznapjairól pedig büszkén oszt meg képeket, Krissyvel nemrég ünnepelték például a 29. évfordulójukat. Ja, és összességében sem egy aggódós típus. Pár éve a Forbes újságírója faggatta róla, nem nyomasztja-e rettenetesen a könyvek halálának vissza-visszatérő jóslata. Ő erre csak annyit felelt, hogy tökéletesen feleslegesnek tartja, hogy ilyeneken stresszeljen, hiszen a könyv, ahogy eddig is, ezentúl is túl fog élni mindent és mindenkit. A folytonos változások utolsó kárvallottjai meg úgyis a dinoszauruszok voltak. Viszont van egyfajta fanyar humor, amit egyszerűen nem bír befogadni. A patinás New York Times kérdésére ugyanis egyszer kénytelen volt bevallani, hogy többszöri nekifutásra sem sikerült átverekednie magát Jane Austin egyetlen művén sem, pedig becsületére legyen mondva, gyerekkorában, és felnőttként is rápróbált a Büszkeség és balítéletre. Persze hozzátette, nem az írónővel van a probléma, hanem saját magával, mert a huszadik század eleji lányregények világától, még ha irónia is az, egyszerűen kiveri a víz. Viszont ha nem ilyenfajta lányregényekről van szó, akkor hatalmas könyvmolynak tartja magát a mai napig, egyszerre van, hogy 6-7 könyvet olvas – persze nem csak szabadidős tevékenységként, hiszen a klasszikus sci-fikből nem kevés ihletet merített már. Például nagy favoritja, Robert Heinlein művei inspirálták többek között a Vének háborúját is. Az meg ugyancsak furcsa lenne, ha nem lennének kortárs kedvencei is – kollégái közül többek között Holly Blacket emlegeti így, no meg Delilah S. Dawson könyveit, amiket szívesen visz magával egy-egy utazásra is. Utóbbit például akkortájt olvasta, mikor legutóbb Budapesten járt, hiszen nem először érkezik a magyar fővárosba, minden idők egyik legbohókásabb sci-fi figurája, aki mikor megkapta a meghívóját, úgy meséli, teljesen el volt hűlve, hiszen díszvendégként nem kisebb legendák sorába áll most be, mint Umberto Eco, Günter Grass, Per Olov Enquist, vagy éppen maga Paulo Coelho.

John Scalzi humorhoz való viszonyát jól illusztrálja a szöveg közt látható fotó, melyet honlapjáról idéztünk ide: a John Scalzi rövid életrajza menüpontra kattintva ez a kép fogadja a látogatót, „John Scalzi sokféle hangulata” képaláírással.
(Idekattintva tekintheti meg John Scalzi honlapját)

Kurcz Orsi
Fotó: Gage Skidmore (Wikipédia)