Stájn Emma zavarba ejtő őszinteséggel meséli el a családja történetét, amit megdöbbentő módon éppen egy szőke kislány érkezése dúl fel teljesen. Van olyan, hogy valaki nem képes érzelmi kötődésre? Meddig tart az emberi türelem? És egyáltalán mit jelent nevelőszülőnek lenni? Ilyen kérdésekre keresi a választ a Kőbölcső naplóregénye. A megjelenés apropóján a szerzővel beszélgettem.

– Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, ki kell írnia magából a történetüket?

– Ez az egész nem könyvnek indult. Olyan szinten el voltam keseredve, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan lehetne leküzdeni a frusztrációt. Egy határon éreztem magam, azt latolgatva, hogy engedek az ösztönénemnek és robbanok, vagy pedig keresek egy másik lehetőséget a stressz levezetésére. Rettentő sokáig tépelődtem és kerestem a másik lehetőséget, de semmi sem segített túllépni a holtponton. Aztán egyszer csak rátaláltam Péterfy-Novák Éva Egy asszony című könyvére. Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda ő, de a könyvét olvasni olyan érzés volt, mintha a saját sorsom jött volna szembe, és rájöttem, hogy nem csak művészien kacifántos mondatokkal lehet írni, hanem annál sokkal egyszerűbben is. Így kezdtem el esténként kiírni magamból a káoszt, amit Lulu befogadása okozott – más célom nem volt még akkor.

– Végül hogy lett mégis könyv az önterápiás jegyzetekből?

– Mikor már megvolt egy jó pár fejezetnyi történet, megmutattam a férjemnek, aki annak ellenére, hogy képben volt a sztorival, élvezettel olvasta. Tetszett neki a nézőpontom, így karácsonyi ajándékként beíratott egy íráskurzusra. Itt ismerkedtem meg Péterfy Gergellyel, akinek végül nagy levegőt véve odaadtam a szövegeket. Beletörődtem, hogy biztosan ottfelejti majd az egyik széken, és nem beszélünk róla többet. Pár nap múlva mégis azt az üzenetet kaptam tőle, hogy dolgozzuk ki a sztorit, mert jó.

– Milyen érzés, hogy mostantól akár ezrek is beleláthatnak a családja legszemélyesebb pillanataiba?

– A visszajelzések alapján egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult, még akkor sem, ha a rengeteg pozitív vélemény mellett néha olyan megjegyzéseket is kapok, hogy hogyan merészeltem ezekről a bennfentes problémákról ilyen részletességgel írni. Ezek azért fájnak, mert nyilván egy elsőkönyves szerző fel van készülve rá, hogy a kritikusok szétszedik, de amikor az embert az őszintesége miatt kövezik meg, az kellemetlen. Mégis úgy érzem, hogy a mi sztorinkban senkinek nincs szégyellnivalója, emberek vagyunk, akik hibáznak. Egy ilyen témánál ráadásul, ha féligazságokat mondok el, akkor az hiteltelen. Lelki válságról, esetünkben a nevelőszülőség okozta érzelmi káoszról beszélni vagy nyíltan érdemes, vagy sehogy. Főleg, mert az írásaimmal segíteni szeretnék – mikor mi benne voltunk a gödörben, sehol sem találtam olyan irodalmat, ami vigaszt vagy támpontot adott volna, hát írtam egyet a sorstársaimnak.

– Gondolta volna Lulu érkezésekor, hogy ekkora érzelmi cunamit indíthat el egy kisgyerek?

– Sok mindenre felkészítenek a nevelőszülői tanfolyamon, meg ráadásul ott a gyermekvédelemben eltöltött sok éves szakmai tapasztalatom, de még így is nehéz dolgunk volt – persze ez valamennyire szerencse kérdése is, hiszen kaphattunk volna olyan gyereket, aki másfajta problémákat cipel, amiket mi jobban tudunk tolerálni – nekünk mégis Lulu lapját osztotta az élet. Örültünk, hogy pici gyerek, azt gondoltuk, hogy majd játszi könnyedséggel be tudjuk integrálni a családba – de nem így lett.

– Mi az, ami miatt „megéri” kitartani?

– Van, akit az egója, másokat meg a pénz motivál egy-egy nehezebben kezelhető védenc melletti kitartásra, hiszen a nevelőszülőség fizetett munka. Nekem a felelősségtudat számít sokat, amit otthonról hoztam, miszerint emberéletekkel nem játszunk. De mindenkinek máshol van a tűréshatára, és ha az ember eléri azt a pontot, akkor nyilván meghoz egy döntést, végső esetben akár megválik a nevelt gyerektől. Igazából nem tudom belőni, hogy a mi tűréshatárunk magas vagy éppen alacsony – mert hiába érzem úgy a történtek után, hogy nagyon magas, ha egy olyan nevelőszülő, aki nyolc problémás gyereket gondoz, simán kiröhög az én egyetlen kis szőkémmel..

– Sokan mégis ferde szemmel tekintenek a nevelőszülőségre…

– Az emberek nem tudják, hogy miről szól ez az egész, ráadásul rendszeresen keverik az örökbefogadással. Többféle sztereotípia él a társadalomban, például az Árvácska könyv óta, ahol jönnek a pénzéhes nevelőszülők, kizsákmányolják a szegény gyereket, fölhappolják a piszok sok pénzt az államtól, aztán boldogan élnek – ezt a téveszmét is szerettem volna eloszlatni, hiszen nevelőszülőnek lenni nagyon komoly munka – ebben a „műszakban” ugyanis nincs hétvége, se szabadság, ezek a gyerekek ott vannak ünnepnapokon, karácsonykor, este hat után is.

– Mi a helyzet mostanában önöknél, rendeződtek a dolgok Luluval, vagy lesz folytatása a Kőbölcsőnek?

– Lulu két éves volt, amikor a családunkba került, most pedig már az ötöt is betöltötte, de az érzelmi fejlődése továbbra is stagnál, még mindig nem képes egészséges érzelmi kötődésre sem hozzám, sem a család többi tagjához. Küzdöttem lelkiismeret furdalással, hogy mi az, amit nem tudok megadni ennek a kisgyereknek. Mi az, amiért nem tud engem szeretni, mikor már mindent föláldoztam érte. És aztán amikor már ő is annyi sebet ejtett rajtunk, az is megfordult a fejemben, hogy vajon én tudnám-e még egyáltalán szeretni őt, ha engedné? Ezekre a kérdésekre a mai napig nem tudom a választ – de nem gondolom, hogy ostoroznom kellene magamat a történtekért, mert bármit meg lehet adni valakinek, de parancsszóra nem lehet szeretni. Jelenleg mégsem érzek olyan fojtogató kényszert az írásra, mint anno, ami aludni sem hagyott. Viszont ha azt látom majd hosszú távon, hogy valóban segítettem másokon a példámmal, akkor lesz értelme a folytatásnak.

Kurcz Orsi

Stájn Emma: Kőbölcső
Libri Kiadó, 168 oldal, 3499 Ft