Könyvhét 2023
SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Tandori Dezső
TANDORI SZUBJEKTÍV
Csokonai Attila
SZABADMATT
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
SZERZŐI KIADÁS<br>PROFI MÓDON Tandori Dezső <br> TANDORI SZUBJEKTÍV Csokonai Attila <br> SZABADMATT Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek...
Könyvhét folyóirat

Nekem a szavak lettek az eszközeim – Beszélgetés Ughy Szabinával

Illényi Mária - 2023.10.30.

Költő, író, szerkesztő, irodalomterapeuta. Két verseskötet és egy regény szerzője.  Most megjelenő novellagyűjteménye, az Átlátszó nő tizenhat történet, amelyek mindegyike ”léleknehéz”, ám a változás ajándékának lehetőségét hordozza.

– Marad még energiája és legfőképpen ideje az írásra, ennyi teendő mellett?

– A nyolcórás szerkesztői munka mellett heti egyszer-kétszer 18-21óráig irodalomterápiás csoportom van, havonta egyszer pedig Brüsszelben is tartok csoportot. Nagyon nehezen lehet ennyi munka mellett írni. Regényhez például már nem tudnék visszamenni. Szívem szerint hagynám is az írást, mert nagyon sokat kapok az irodalomterápiától.

– Akkor mégis miért, hogyan ír? Milyen az íráshoz való viszonya?

– Megterhelő az írás előtti időszak például, mert azok a témák, amikről írok, ott vannak bennem. Ezek nehéz témák, amikkel szívem szerint nem szeretnék foglalkozni. Ez számomra olyan, mint amikor belenézel a tükörbe és kimondod magadnak: Ma borzasztóan nézel ki! Ezt sokszor próbálnád elkendőzni, de ha őszinte vagy magaddal – és az önismereti útnak az egyik legfontosabb alapja, hogy igenis őszinte légy magaddal –, és kimondj olyan dolgokat, sőt, be merj magadnak vallani olyan dolgokat, amikben nem te vagy a nyerő, nem te vagy, aki jól jön ki, hanem beismered, hogy hibáztál, hogy figyelmetlen voltál, esetleg hazudtál másnak vagy magadnak. A legnehezebb talán, amikor belátod, hogy éveken keresztül becsaptad magad. Ezeket meglátni nagyon fájdalmas, ugyanakkor nekem mindig az a végső valóság, ami megszületik írásban, én ott tudom igazából megérteni, mi van bennem, a környezetemben, a világban. Az írás egy fájdalmas szülés. De amikor elkezdem, akkor az egy nagyon sodró folyamat. Az átlátszó vel sikerült lezárni az elmúlt 38 év tapasztalásainak, gyógyulásainak jelentős részét.

– Milyenek az olvasói visszajelzések, és hogyan kezeli őket?

– Hihetetlen jó érzés megkapni azt a sok visszajelzést, hogy nők, de egyébként férfiak is, mondják azt, hogy ez az én történetem, ezáltal megélni, hogy nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. A terápiás tevékenységem során is fontos küldetés számomra, hogy megadhassam azt az élményt a csoporttagoknak, hogy nincsenek egyedül, hogy nincsen igazából szégyellnivaló, elnyomnivaló érzés. Már sokszor, attól, hogy kimondod őket, megkönnyebbülsz, és amikor látod azt a csoporttagokon, hogy kimondtad és senki „nem kövez meg”, akkor el tudsz kezdeni dolgozni, és aztán szépen lassan rájössz arra is, hogyan lehet ezen-ezeken változtatni, szintre hozni.

– Az emberi sorsok, témák, amelyekről ír, saját megélései vagy merít a terápiás csoportok során megismert sorsokból?

– Ebben a könyvben egyetlen apró mozzanat van, ami „terápiás történet”, de a többi nagyon személyes, talán a legszemélyesebb a Pillangó, a gyerekonkológiai írás. Talán ezért is érzem ezt az egyik leggyengébb novellának. De azt például legalább háromnegyed évig írtam, és lehet, hogy még mindig nem tudnám felolvasni vagy meghallgatni mástól, de valahogy mégis rendkívül fontos, hogy ezt én meg tudtam írni, le tudtam tenni, és szembe tudtam általa nézni a gyerekkori betegségemmel, sőt, tulajdonképpen tovább tudtam vinni addig a fokig, hogy most már látom benne, hogy ez mit adott. Ezt hívják – nagyon leegyszerűsítve – poszttraumás növekedésnek. Amikor történik veled egy nehéz életesemény, te meg tudod ezt haladni úgy, hogy mondjuk rájössz arra, mivel gazdagított téged. Én például biztosan nem írnék, nem nyúltam volna kiskamaszként a szavakhoz segítségként. Csodálattal tölt el az emberek gyógyulás iránti vágya, hogy előbb-utóbb megtalálnak maguknak bizonyos eszközöket. Nekem a szavak lettek az eszközeim, tudattalanul, az írás. Felnőtt koromban pedig különös ajándéknak tartom azt, hogy megtaláltam ennek a tudatos fokát, az irodalomterápiát, és most már másoknak is át tudom adni, hogy akár az olvasás, akár az írás mennyire fantasztikus megtartó erővel bír. Az irodalomterápiás csoportban meg tudod tanulni, hogyan vállald fel önmagad, akár a sötétebb oldalad, és hogyan tudsz kapcsolódni másokhoz, hogyan tanuld meg meghallgatni és megérteni a másikat, mindezt úgy, hogy közben irodalmi szövegekbe kapaszkodtok, sokszor pajzsként, sokszor mankóként.

– A novellák kozmikus méretű hiányokat sűrítenek: szeretet, szabadság, önrendelkezés hiánya, magányosság érzése, jelentéktelenség érzése. A feloldása bennünk születhet csak meg, milyen mankót ad a történeteivel segítségül?

– Valóban, ahogyan megfogalmazta, a „megoldás” az olvasóban van, és én nem hiszek abban, hogy meg lehet változtatni valakit. Az viszont tény, hogy ezekben a történetekben nagyon fontos volt számomra, hogy valahogy fülön csípjem a változásnak akár csak a lehetőségét is. A változás nagyon apró dologból tud kiindulni. Akár egy terapeutának, akár az irodalomnak ez a mankószerepe, hogy találkozz olyan sorsokkal, olyan megélésekkel, ami bemutatja neked azt, hogy másként is lehet. Másként is lehet élni, más-más megoldásai lehetnek egy adott élethelyzetnek, és ki lehet lépni a megszokott dolgokból, amikben akár évtizedek óta benne vagy. A hétköznapok során, akár egy rendezett és biztonságosnak tűnő életben is azt gondoljuk, hogy jó ez így, csak lehet, eközben már nem tudunk önmagunk lenni, már nem tudunk látszani, már nem merjük megmutatni a színeinket; a szépségeinket, a csúnyaságainkat, a gyengeségeinket, az erősségeinket. Sokszor ugyanis túlalkalmazkodunk, tudjuk, milyennek kell lennie egy rendes anyának, feleségnek, lánynak, munkatársnak. Az elmúlt évek alatt folyamatosan szembejöttem önmagammal, és azt kérdeztem újra és újra: hogy biztos, hogy így kell-e élni. Valószínűleg ezek az élmények, amik hitelessé tesznek önmagam számára, hogy én magam is megéltem komoly változásokat, amiket meg mertem lépni, ezért fontosnak tartom, hogy olyan törtnetekről írjak, amik a változásról, annak a felszabadító lehetőségéről beszéljek.

– Hogy mennyire fontos a szembenézés, arról beszéltünk. A kötet borítója szintén számtalan jelentést sűrít: egy (félre) és távolba merengő nő, átlátszó, puha fóliába csomagolva, amely egyrészt megvéd, másrészt el is zár a külvilágtól, a tervezője Szabó Imola Julianna. Ennek egyik olvasata lehet az, ahhoz, hogy látszódj, tudnod kell szembenézni önmagaddal?

– Igen, és ebben a félrenézésben rejtőzik egy vágyakozás is, hogy valaki mentsen már meg. Holott senki nem fog senkit megmenteni. Te vagy az egyetlen, aki meg tudod magadat menteni, és az egy nagy-nagy becsapás, amikor valaki mástól várjuk, hogy mentsen meg. A pszichológusod, a párod, a barátaid, senki sem fog tudni megmenteni, ha te nem rakod bele magad. Nagyon sokszor azt várjuk, hogy a másik megmondja, hogy számomra mi lenne a jó, de ez nagyon nem így működik. A felnőttkor annak a megélése, tudása, hogy egyetlen ember tehet érted a legtöbbet: és az saját magad vagy. Én ezt a felelősségvállalást nagyon sok esetben hiányolom. Hihetetlen színes eszköztárunk van arra, hogy becsapjuk magunkat, és az őszinte visszajelzések hiánya sem könnyít ezen. De az önismeret olyan, mint egy hihetetlenül izgalmas nyomozómunka, amikor te vagy a saját lelked Columbója. És ez is a kapcsolódásról szól, addig, amíg nem tudsz önmagaddal kapcsolódni, másokkal sem fogsz tudni. A „kapcsolatban levés” gyógyító.

– A kommunikáció hiánya, az elhallgatás művészete „láthatatlanná” tesz, megbetegít. Ön hogyan látja önmagát?

– Ez egy nagyon jó és nehéz kérdés. Mert artikulálnom kell mindenféle szöveg mögé bújás nélkül, milyen vagyok, pedig pont azért írok, hogy ezt elkerüljem, és beszéljenek helyettem a szövegek. Nagyon szigorúan figyelem magam. Nem szépítem a valóságot, sőt. Ezért nekem talán most azt kell megtanulnom, hogyan legyek magammal gyengédebb, megengedőbb. Próbálom megtanulni, hogy jobban előtérbe helyezzem magam, hiszen szerkesztőnek lenni is egyfajta szolgálat, a segítő szakma is arról szól, hogy a segítés aktusán keresztül próbálod bebizonyítani magadnak, hogy fontos vagy. Azt kell megtanulnom megélni, hogy alanyi jogon az vagyok.  Ebben nagy segítség nekem Szicília, ahol egy évet éltem. Amikor ott vagyok, ezt sokkal könnyebben meg tudom élni. Mindenféle teljesítmény, tervezés, agyalás, kényszer nélkül, csak jó, hogy vagyok. Élem magát az életet.

– Soha nem gondolt arra, hogy ott kezd új életet?

– Én a nyelvemben élek.  Nagyon sok mindent szeretek itthon is.  Folyamatos kérdés számomra, melyik élet az enyém, de valószínűleg egy ilyen: kettős, hármas, ingázó élet az. Folyamatosan tanulom, hogyan kell élni, nőnek lenni, párkapcsolatban létezni, nincsenek végleges válaszaim. Most éppen itt tartok, annál, ami ebben a könyvben van.  Lehet, ha majd öt év múlva leülünk, akkor már teljesen mást fogok mondani, és remélhetőleg egy teljesen más könyv kapcsán fogunk beszélgetni. Most itt tartok. És ezt szeretem.

Illényi Mária
Fotó: Bach Máté

Ughy Szabina: Az átlátszó nő
Prae Kiadó, 3990 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor – Az Élet és Irodalom 2024/21. számából

Az Élet és Irodalom 21. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

0507KőszeghyÉlet és Irodalom AlapítványTandori SzubjektívSzabadmatttandori.huA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó lesz
Belépés