A második világháborúnak, úgy látszik, még nincs vége: a győztesek által írt történelmet ki kell igazítani, s vannak, akik képtelenek feldolgozni a vereséget, itt élnek még közöttünk tettesek és túlélők-szemtanúk, előkerülnek veszélyes valódi bombák, neonáci fiatalok vonulnak a győztes és a vesztes országokban, és így tovább! Írni és beszélni kell a szenzációhajhász áltörténészek, hamis tv-műsorok, tévedésben leledző politikus hamis hivatkozásai ellenében!
2009. szeptember 1-jén számos európai vezető azért találkozott a Westerplatténál, hogy megemlékezzenek a II. világháború kitörésének 70. évfordulójáról – idézi föl a XX. Század Intézet által kiadott tanulmánykötetben olvasható, Miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról? c. írásában Anne Applebaum, amerikai író, újságíró. Az egykor iszonyatos pusztítást a világra zúdító országról helytálló megjegyzést tesz: „A mai Németország minden jellegzetes vonása a háborús múltból ered. A háborús trauma áll a német pacifizmus, az Európai Unió iránti rendíthetetlen elkötelezettség, de még a főváros építészeti arculatának a hátterében is.” A XX. Század Intézet Korrajz 2010 évkönyve izgalmas előadások, dolgozatok foglalata, amelyben magyar, lengyel, német, orosz, román, észt és bulgár (had)történészek, politológusok és kutatók igyekeznek lényeges részletkérdésekre választ adni!
Aly Götz Németországban vitát kiváltott műve, a Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus testes kötet, de a rengeteg számadat, név stb. ellenére lebilincselő olvasmány. Hitler(ék) a maguk szempontjából okosan ismerték fel: az új háborúban a hátországnak nem szabad éheznie, nélkülöznie, a harcoló katonáknak pedig rendes zsoldot kell adni. A megszálló Wehrmacht minden költségét annak az országnak kell viselnie, ahol a német katonák tartózkodnak. Nem Németország számított akkoriban a leginkább antiszemita országnak Európában, és voltaképpen nem Hitler judeofóbiája (mint a nácizmus ideológiai katyvaszának fontos összetevője) volt a döntő az Endlösungban: az árjásítás az első komoly pénzforrást jelentette a néptársak számára létesítendő jólét megteremtéséhez. Aztán jöttek a különböző pénzügyi trükkök: a deportált (valójában elpusztított), soha vissza nem tért zsidóknak nem kellett (volna győzelem esetén sem) visszafizetni a lefoglalt, elvett, kiárusított vagyontárgyakat. A befolyt RM pedig az államé lett. A háborúba belesodort országokban folytatták a kifosztást (ott is a zsidó lakossággal kezdték persze), és végül is lényegében kölcsönből folytatták a háborút. „Senki sem kérdezősködik, ha már győztünk” – idézi az aljasul cinikus Führert a szerző. Szerencsére nem így történt. A történelemi események merőben új megközelítése akkor is lenyűgözi az olvasót, ha egy bestsellernél lassabban, nehezebben, mert koncentrálva halad fejezetről fejezetre. És micsoda meglepetések érik! Micsoda kijelentések, naplóbejegyzések Hitlertől, Göringtől, Goebbelstől és másoktól!
A náci rezsimben is igaz volt a jelszóként felfogható szállóige: „Akié az ifjúság, azé a jövő.” Persze, ha a német fiatalság sejtette volna, hogy politikai vezetői mire szánták?! Aly Götzhöz hasonló alapossággal készült fel témája feldolgozására a fiatal, a történetírás palettáján kiemelt szerepet játszó politikatörténettől tudatosan eltávolodó pécsi történész, oktató és kutató, Vitári Zsolt. A Hitlerjugend és Délkelet-Európa című monográfiája a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt ifjúsági szervezetének létrejöttét és külföldi kapcsolatainak megoszlását, aztán bilaterális kapcsolatait ismerteti, majd pedig a háború alatti külkapcsolatait mutatja be. Külön fejezetekben szól a Hitlerjugend és a magyar ifjúsági szervezetek kapcsolatairól. Ezzel a nem exponált témával a náci Németország hatalmi és expanziós politikáját sajátos szemszögből világítja meg.
Ha valakit másért is érdekel a német történelem, de valamivel könnyedebb feldolgozású olvasmányra vágyik, akkor Herfried Münkler A németek és mítoszaik című munkáját olvassa el. Ez
a tanulságos kötet a németek politikai mítoszait veszi sorra. Persze csak azokat, amelyek egy külföldi olvasó számára is érthetőek. A németek – állapítja meg a sajnálatos tényt – csak 1945-ben vizsgálták felül politikai mítoszaikat. Európa mindegyik népe, nemzete, így a németek történetében is fontos szerepet játszottak a történelmi mítoszok – a magyar mitográfia a romantika korában, de a 20. században és úgy tűnik, napjainkban is beleszól a politikába. Már csak ezért is hasznos, tanulságos olvasmány a kötet 10 tanulmánynak és esszének beillő írása, tanulmánya, a Nibelung-legendáról, Faustról, Lutherről, Hitlerről, az (egykori) NSZK gazdasági csodájáról és az NDK alapító mítoszáról, a porosz mítoszról, II. (Nagy) Frigyesről.
Csokonai Attila
