Vegyünk egy nagyobbacska, ritkán kutatott irodalmi területet a piacon pult alól. Vigyük haza, dörzsöljük be sóval, borssal, fokhagymával, tegyünk mellé néhány ág rozmaringot, öntsük nyakon fehérborral, majd hagyjuk ötletünket pár napig a hűtőben érlelődni. Esetleg fogyasszuk el időközben a megmaradt bort. Ha úgy döntöttünk, eleget gondolkodtunk rajta, vegyük elő a hűtőből, és lassú, óvatos tűzön addig süssük, míg szinte magától fejezeteire hullik. Egymástól gondosan elkülönítve tálaljuk. – így készülhetett a Petőfi Irodalmi Múzeum gasztroirodalmi szöveggyűjteménye, a Nyelv babérral, melyhez egy kiegészítő receptfüzet is tartozik.

Az étkezés, az ételek élvezete szerves része mindennapjainknak, így szinte törvényszerű, hogy külön irodalmi téma fejlődjön ki belőle. Mégis, a „magyar gasztroirodalom” címszavak az én elmémben csak Váncsa István nevét hívták elő, és valamivel utána Cserna-Szabó Andrásét. „Dehát miért is lenne másképpen?” - kérdezi éppen az utóbbi a kötethez fűzött utószavában, „Nincsenek (vagy alig vannak) gasztrotörténészeink. Ezt a melót nagyrészt írók, újságírók, vendéglősök, helytörténészek végzik el, úgy ahogy ők tudják.” A magyar kultúrában valamiért sosem kapott olyan jelentős szerepet az étel, mint például az olaszoknál vagy a franciáknál, ahol minden családnak megvan a maga pacalreceptje, teszem azt, és mindenki értékes családi kincsnek tekinti. „Nálunk az ún. elitkultúra pimfnek, komolytalannak, popnak bélyegzi a kulináriát.” Pedig el tudjuk-e képzelni Mikszáth Kálmánt máshogy, mint egy keményített fehér abroszos asztalnál ülve legendás pocakjával? Vagy Krúdy Szindbádját az étel szeretete nélkül? És Ady Endre kocsmai cigarettafüstbe burkolózó alakja körül is valószínűleg borosüvegeket látunk, márpedig ahhoz nyilván tartozott valamiféle kísérő is. A Nyelv babérral, sok egyéb erénye mellett, erre is segít rávilágítani: hogy a gasztroirodalomról alkotott meghatározásunk igencsak szűkös, és megannyi általunk ismert műben rejtőznek ilyen szövegek, eddig pusztán nem megfelelő szemmel néztünk rájuk.

A Nyelv babérral sem egy átfogó gasztrotörténet,  sokkal inkább egy szöveggyűjtemény, mely magyar irodalmi szemelvényeket vonultat fel, különböző szempontok alapján csoportosítva. A témakörök igazán átfogóak és sokszínűek, van szó a szakralitásról, az étkezés közösségteremtő erejéről, az ízek élvezetéről, nemzeti identitás formálásáról, szerelemről, éhezésről, diétáról, halálról. Minden fejezet egy rövidebb bevezetővel kezdődik, mely támpontot ad ahhoz, mi alapján lettek csoportosítva a következő írások, és gyakran színesítik csodálatos, kihajtható oldalak a kötetet, ahol íróktól fennmaradt emléktárgyakkal találkozhatunk. Tulajdonképpen olyan, mintha egy könyvbe zárt kiállítást szemlélnénk, megcsodálhatjuk Molnár Ferenc borospoharát vagy Csinszka kávéscsészéjét, és a beszúrt képeken valahogy tökéletes harmóniában megfér egymás mellett Dragomán György és Tamási Áron portréja is.  A szövegek is a legkülönbözőbb korszakokból és stílusokból származnak, és a szerkesztők munkáját dicséri, hogy egyiket sem érezzük kiugrónak vagy nem odavalónak.

Varázslatos utazás ez a kötet egy olyan hagyományba, amely felett gyakran elsiklunk, annak ellenére, hogy „bevallottan beles nemzet vagyunk”. Leveses tálak telnek meg a szemeink előtt, hagyma pirul zsiradékon, a zöldségek szeletelése, maga a főzés folyamata pedig sokszor szinte terápiává válik – maga Petri György is megjegyzi egy interjúban, mennyire szeret bonyolult receptekben elmerülni, a coq au vin például kifejezett kedvencei közé tartozott. Megkapóan szép sorokat is olvashatunk ízekről, ételekről, például Szép Ernő tollából: „Én olyankor imádkozom, mikor a szilva testét érintem, mikor az íze ellepi az ínyemet, az illata az eszméletemet. Meg mikor az alma jó szagát szippantom, meg a szőlőszem ragyogását a szemembe befogadom, meg az őszibarack bőrére batikolt rózsafelhőcskéket elcsudálom.”  De megtudhatjuk például a hagyományos zsidó ünnepi ételek elkészítési módját is Rubin Esztertől, Szabó István Reza nénije nekigyürkőzik, hogy hosszú idő után újra kovászos kenyeret süssön, Csukás István a súlyveszteségén majd gyarapodásán mereng, Nádasdy Ádám a reggelin; és megannyi író és irodalmi alak lakomája elevenedik még meg a lapokon.

Persze nemcsak a szépet és jót mutatja meg a kötet, hiszen kár lenne tagadni, hogy a magyarság életében elég hangsúlyos szerepet kapott az éhezés a történelem során. Így nem maradhatott ki a kötetből Móricz Zsigmond talán legismertebb novellája, a Tragédia sem, de helyet kapnak mellette olyan írások is, mint Dragomán György Cukor c. prózája, ahol a család cukorrépából próbál cukrot kinyerni a sütéshez. A legmegrázóbb írás talán a gyűjtésből Sánta Ferenc Sokan voltunk c. műve, melyben a nagyapa úgy dönt, leveszi saját maga étkeztetésének a terhét a több hónapja éhező család válláról.

Legérdekfeszítőbb talán a nemzeti identitáshoz kapcsolódó gyűjtés. Van benne szó természetesen gulyásról, pörköltről, lecsóról, pacalról is; de helyet kapnak benne olyan megállapítások is, mint hogy a vaj nem magyar embernek való, csak a franciáknak: »És mikor Vörösmarty azt énekelte, hogy „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”, szükségtelennek találta az indokot is hozzátenni, miután azt úgyis minden ember tudja: – „mert az egész külföldön mindenütt vajjal főznek.”« (Jókai Mór: Mire megvénülünk). Kiderül az is, hogy bármennyire is  a kezdetektől fogva valónak gondoljuk a magyar konyha és a paprika szoros kapcsolatát, valójában volt élet a pirospaprika előtt is, sőt; sokan sírják vissza írásaikban a paprika egyeduralma előtti ízvilágot. Olyan elfeledett csemegék is előkerülnek, mint a vakaró vagy a rántott leves – utóbbi nem elfeledett, ám már-már puritán egyszerűsége miatt valószínűleg ritkán készül manapság a konyhákban.

Egyszerre ismeretterjesztő és szórakoztató tehát ez a különleges kötet, mely valóban egyedülálló a maga nemében, és talán hiánypótlónak sem lenne túlzás nevezni. A két szerkesztő, Szilágyi Judit és Nagy Ágnes előtt nagy feladat állt, nem lehetett könnyű összerendezni egy akkora anyagot, de bravúrosan megoldották a feladatot. Olyan mintákat fedeztek fel a szövegek között megbújva, melyekre a hétköznapi olvasó talán nem gondolna, és így alkalmunk nyílik új szemszögből megvizsgálni ezeket az írásokat,  Cserna-Szabó András utószava pedig még több háttérinformációval szolgál az éhes olvasónak. És ha mindezek alapján azt gondolnánk, hogy csak a gasztronómiai érdeklődésűeknek érdemes a kezükbe venniük a kötetet és a hozzá tartozó receptfüzetet, tévednénk. Azok közé a könyvek közé tartozik, melyeket jó kézbe venni és lapozgatni – még az impozáns mérete ellenére is, mert egyszerűen szép és letisztult a megjelenése, az írófotókat kellemes nézegetni, az emléktárgyakról készült képeket tartalmazó oldalakat pedig minden egyes alkalommal élmény kihajtogatni.

A Petőfi Irodalmi Múzeum tehát olyan utazásra invitálja az olvasót ezzel a kötettel, melyről kár lenne lemaradni – és teszem azt, a receptfüzetben szereplő zöldalmás lecsót kipróbálni –, és talán reménykedhetünk abban, hogy ez a kötet megnyitja az utat több hasonló előtt is a témában.

Bráder Edina

Nyelv babérral + Irodalmi receptek (Szerk. Szilágyi Judit, Nagy Ágnes)
Petőfi Irodalmi Múzeum, 433+101 oldal, 4200 Ft

A recenzió rövidített változata a Könyvhét 2020/1. számában jelent meg.