Látni az embert egymagát – Sebastian Barry Egyezer hold című regényéről
Bráder Edina - 2021.10.19.
A csinos Thomas McNulty és kedvese, a jóképű John Cole története nem ért véget a Végtelen napok utolsó lapjain. A szokatlan összetételű család tovább él Lige Magan farmján befogadott indián lányukkal, Winonával, és két felszabadított feketével: Rosalie-val, aki nyúlragujának nincsen párja, és Tennysonnal, akinél senki sem énekel szebben. Az idő azonban őket sem kíméli, így az Egyezer hold elbeszélője már Winona, aki időközben a maga tizenhét évével már szinte nővé cseperedett.
Winona, számára „ingyán” lelencként nem könnyű az élet a tenessee-i Paris városában, hát még ha azt a tényt is tekintetbe vesszük, hogy fiatal, védtelen nő. Nem könnyű az élet a tanyán sem, ahol a férfiak egyre inkább küzdenek, hogy fenntartsák kis közösségüket, és végső elkeseredésükben dohánytermesztésbe fognak. Winona igencsak tanultnak számít még a város lakói között is, hiszen nemcsak olvasni, de számolni is megtanult az előző rész költő McSweeny-jétől, így ő is hozzáteszi a magáét a háztartáshoz azzal, hogy a város ügyvédjénél, Briscoe-nál dolgozik. Még egy udvarlója is akad, a vegyesbolti kiszolgáló, Jas Bronski. Úgy tűnik, a viszontagságok ellenére viszonylagos boldogságban és szeretetben éldegél a furcsa kis szaporulat a tanyán.
Azonban mint tudjuk, minden idillnek vége szakad egyszer. Winonát egy reggel egy kocsira fektetve hozzák haza a városiak, véresen, összeverve, megerőszakolva. A heves Thomas McNulty azonnal pisztolygolyót akar ereszteni a vőlegényjelölt Jonskiba; mivel azonban Winona semmire nem emlékszik, a higgadtabb lelkületű John Cole meggyőzi, hogy forduljanak inkább előbb az ügyvéd Briscoe-hoz. Az ügyvéd válasza azonban kiábrándító: nem tehet semmit, hiszen az indiánokat nem tekintik embereknek, így az ellenük elkövetett erőszak sem tekinthető erőszaknak. Bármit megtehetnek velük. Ahogy megtehetnek bármit a feketékkel is, és meg is teszik, amikor a mindig jókedvű Tennyson is Winonához hasonló állapotban, hatalmas fejsebbel kerül haza egy éjszaka. A trauma elnémítja benne egy időre a dalt – mégsem tehetnek semmit. „A fehér emberek csak niggereket látnak meg ingyánokat. Nem látják az embert egymagát.” – mondja bölcsen egy szereplő.
Winona pedig megesküszik magának, hogy nemcsak a saját tragédiája felelőseit találja meg, hanem azokat is, akik kiverték az örömöt Tennysonból, így a regény félig detektívregénnyé is válik, ahogy a fiatal lány férfinadrágba öltözve rója a várost és környékét. Azonban mégis sokkal több annál: beszél a rettenetes, hamar elharapódzó idegengyűlöletről, szegénységről, összetartásról, nőiségről, és arról, hogyan birkózzunk meg azzal, honnan származunk és hogyan érezzük magunkénak ezt az örökséget.
Mégis, mindezen érdemei ellenére, Winona regénye szinte elhalványul a Végtelen napok mellett. Az előzményregényt számomra két dolog tette különlegessé: a tanulatlan elbeszélő ellenére is gyönyörű, költői képekkel teli nyelv, illetve természetesen a szerelmi szál. A végtelen érzékenység és finomság, amivel Thomas beszél társáról; ahogy az elképesztően véres, erőszakos és megrázó képek között fel-felbukkan a „John Cole, a kedvesem” mondat. Az Egyezer holdban ez kevésbé van jelen, csak apró pillanatokat látunk, ám azt is Winona szemén keresztül, így hiányzik belőle az az ismerős bensőségesség. Ám az is lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy az Egyezer hold lerántja szemünkről a fátylat, és annak látjuk a két férfit, melyek valójában: koszos, tanulatlan, idősödő dohányültetvényeseknek.
A másik probléma pedig a hitelesség kérdése. A fikció ugyan természetesen mindig is fikció marad, azonban mennyire lehet hiteles egy fiatal, sziú őslakos lány ellen elkövetett fizikai és nemi erőszak története egy fehér, ír férfi tollából? Férfi léte egyébként talán még nem is probléma, azonban az indián nép és életmód végig erősen romanticizált a regényben, például olyan mondatokkal, mint „Én a legszomorúbb népből származom, ami valaha a világon élt.” Vagy „Semmi civilizáltabb nem létezett anyám mellénél, és nálam, mikor hozzásimultam.”, mondja egyszer Winona, mikor az indián népet civilizálatlannak bélyegzik. A lány azonban kisgyerek volt még az előző regényekben történteknél, és a szöveg ki is mondja, hogy csak homályos emlékei vannak – mennyire emlékezhet arra, hogyan élt azelőtt? Honnan tudná olyan pontosan felidézni a népszokásokat és hagyományokat, mint ahogy azok a szövegben megjelennek? Tud ugyan olvasni, de mivel az indiánokat, ahogy már említettük, nem vették emberszámba, valószínűleg nem sok néprajzi feljegyzést olvashatott.
Egyvalamit azonban nagyon is jól csinál a regény: ott szorongat meg minket, ahol a legjobban fáj. Az olvasó igazságérzetét és morális iránytűjét célozza meg, és bizony telibe is talál. Olvasás közben akaratlanul is sokszor felmerülhet bennünk a kérdés, miszerint hát nincs igazság a földön? Ezt érdemli a férfi, aki egy hajó oldalán felkapaszkodva jutott el Amerikába, mikor minden rokona már éhen halt, aki végigharcolta a polgárháborút, aki egyszer csak azt mondta az öldöklésre, hogy eddig és ne tovább, és akit majdnem felakasztottak, pusztán azért, mert biztonságban akarta tudni a családját? Hogy folyamatos félelemben kelljen élnie, mikor jelenik meg valaki fáklyákkal vagy puskákkal a tanyán és pusztít el mindent, ami fontos neki? Hogy úgy kelljen összekaparniuk a vacsorára valót? Hát mégsem mosolyog a szegényekre az isten? Sok ehhez hasonló és más kérdés is megválaszolatlanul marad, amikor átfordítjuk a könyv utolsó oldalát is, és Barry nem hiteget minket azzal, hogy majd minden jobbra fordul. Lehet, hogy felelősségre vonják a tetteseket, és lehet az is, hogy előbb-utóbb kedvezőbb törvényeket is hoznak, az emberek azonban nem változnak, mondja Barry. A világ ugyanis egy sötét hely, és egyezer hold fénye sem lenne elég, hogy ezt a sötétséget beragyogja.
Bráder Edina
Sebastian Barry: Egyezer hold
Fordította: Morcsányi Júlia
Magvető Kiadó, 296 oldal, 3999 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával