Könyvhét 2023
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Egy nyár
Öt történet
Végtelen élmény
Újszövetség
olvasást segítő
nagy betűkkel
SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek... Egy nyár
Öt történet
Végtelen élmény Újszövetség
olvasást segítő
nagy betűkkel SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Könyvhét folyóirat

Krasznahorkai László enyhült apokalipszise

Mátraházi Zsuzsa - 2013.08.14.

A rejtett hŐs meg a szomorúság, a lázadás és elszakadási kísérletek

„El kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell, fogni a bőröndöt, mindenekelőtt a bőröndöt, két bőrönd éppen elég, abba berakni mindent, és rákattintani a zárakat, hogy aztán rohanás a suszterekhez, és talpalás és talpalás, és megint csak talpalás, mert bakancsok kellenek…” – így kezdődik Krasznahorkai László új könyve, a Megy a világ. Három részre osztódik a könyv, amelynek „Ő” a hőse, aki természetesen nem azonos a szerzővel. Igaz, Krasznahorkai életének kevés olyan, leginkább privát mozzanata van –ahogyan ő maga állítja –, ami valamilyen módon nem sodródik bele a műveibe. A mostani, beszédekre, elbeszélésekre és elköszönésre tagozódó könyvvel azonban más a helyzet.

– Ebben kezdettől fogva alapvetően a beszédek izgattak engem – mondja a szerző –, amelyeknek egy része már régebben megjelent alkalmi szövegként. De soha nem vállaltam volna el ezek megírását, ha nem lett volna olyan tervem velük, hogy egyszer majd beszédekként kiadom őket. Ezekből egyre inkább körvonalazódott számomra egy személy, aki – nagyon szeretném ezt hangsúlyozni – nem azonos velem. Lehetne azonos, miért ne, de „Ő” rejtett hős, noha én vagyok az írója.

A káosz az úr

A Beszél című rész „Ő” kilenc beszédét tartalmazza, amelyek filozófiai, lírikus esszék. A cikkünk elején idézett például a Bolyongás állva címet viseli, és olvastán kiderül, hogy a cím nem puszta stilisztikai gondolatalakzat, az egymást kizáró fogalmakat szoros egységbe kapcsoló oximoron, hanem a történet paradoxona. Íme a befejező sorok: „ha évszázadosnak tetsző vándorlásai alatt örökösen lehorgasztott fejét egyszer felveti… azt kellett volna lássa, hogy még mindig ott áll, két bőrönd van a kezében, a lábán mesterien talpalt bakancs, és úgy oda van horgonyozva ahhoz a talpalatnyi földhöz, amin áll, hogy még reménye sincs arra, hogy valaha is elmozdulhat onnan, mert… az a pont az otthona, pont oda született, és ott is kell egyszer majd meghalnia, otthon kell majd, otthon, ahol minden hideg és szomorú.”

Rímel erre, amit lázálomszerű helyzeteket idéző írásai kapcsán feltett kérdésemre arról mondott, hogy mennyire meghatározza az írásmódot, a szövegben megjelenített rejtett eredetű szorongásokat, hogy alkotójuk hol szocializálódott, még akkor is, ha élete jelentős részét más kultúrákban pergette le. Krasznahorkai László ugyanis évtizedek óta hol Németországban, hol itthon él, de hosszabb-rövidebb időt töltött az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban, keleten pedig Kínában és Japánban. Mégis úgy gondolja: „Sorsdöntő, hogy az ember hol született, hol nevelkedett, hol kapta az első olyan impulzusokat, amelyek szinte reflexszerűen kialakítják a világhoz való viszonyát. Ettől nem is lehet természetesen megszabadulni, még szánt szándékkal sem. Maximum együtt lehet vele élni, esetleg sikerül tudatosítani, hogy melyek ezek a reflexei, de ellenükre élni nagyon nehéz.”

Susan Sontag az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének nevezte Krasznahorkait, az író mostani könyvébe azonban csehovi és kafkai elemek is vegyülnek. Az egyik rövid beszéd hősének konkrét történelmi események és konkrét személyes élmények hatására hirtelen őrült gondolata támad: megpróbál elébe vágni a mozgó Földnek, és azt taglalja, hogy mit jelent számára ez a kifejezés és ez a tett: elindulni és lehagyni a bolygónkat.

A leghosszabb, már-már regényszerű darabja az első résznek a Samuel Beckettnek ajánlott A Théseus-általános című írás. Egy kisembert meghív egy titkos egyesület, hogy tartson nekik előadást bármiről, amiről szeretne. A felkért művésznek már akkor gyanús kezd lenni a történet, amikor még maga kereshet témát beszédjének. A szomorúságra esik a választása. Másodszor már megmondják, hogy a lázadásról értekezzen. A szikrázó fényű csilláros teremben ugyanaz a jól öltözött, rezzenéstelen hallgatóság ül. A második beszéd után azonban nem engedik haza az előadót. Igaz, luxus körülmények között, mégis fogva tartják, mint afféle szellemi rabszolgát. A harmadik előadása előtt jelzi, ez lesz az utolsó felszólalása. A birtoklási vágy a beszéd tárgya. Ekkor derül ki, hogy milyen az a külső világ, amelyből az előadó érkezett. Lényegében már nincsenek törvények benne. A káosz az úr.

A meghívott előadó irodalomkritikát is ad: „Nem viseljük el, hogy az irodalom… gyökeresen hazug, nekünk már annyira kéne ez az összefoglaló értelem…”

Elerőtlenedtek a szavak

A morál kerül középpontba a Legkésőbb Torinóban című esszében, amely a Friedrich Nietzsche megőrüléséhez vezető utcai jelenetet idézi meg, amikor a filozófus sírva öleli át a kocsis ütlegelte ló nyakát. (Ennek alapján Tarr Béla forgatott filmet A torinói címmel.) Nietzsche szavaival – „élni és igazságtalannak lenni ugyanaz”, Thomas Mann szerint azonban tévedés az életet és a morált egymás ellenértékeiként tárgyalni. Krasznahorkai László úgy értelmezi Thomas Mannt, hogy moralitás nélkül elképzelhetetlen az ember élete, minden mozdulatunk és minden mozdulatlan állapotunk a morálnak van alávetve, s ha ellene szegülünk, azzal a létét azonnal elismerjük. Már maga a rossz is morális kategória.

– Itt adódik az egyetlen lehetőségem – folytatja a kötet szerzője –, hogy eltávolodjam a manni logikától, nagyrészt Kertész Imre hatására, aki fölháborító zsenialitással gondol a morál nélküli bűnre. Olyasmit vezet be a Sorstalanság révén a gondolkodásba, amit, különösen a holokauszttal kapcsolatban, előtte senki nem mert még csak szóbahozni se. Nevezetesen, hogy a bűnnek van egy olyan foka, ahol a két morális kategória, a jó, a rossz egyszerűen megszűnik. A Kertész Imre-i és a Thomas Mann-i gondolatmenet ezen a ponton üt el élesen egymástól. Persze a szervezett bűnnek, a hivatali rendtartás szerint levezetett bűnnek ez a fokozhatatlan ténye, ami a holokauszt, még a leghideglelősebb értelemben is elképzelhetetlen volt Thomas Mann második világháború előtti korszakában, amikorról a tőle vett idézet származik.

Kertész Imrére beszélgetésünk másik pontján is szóba került. A kötet címadó beszédében ugyanis azt mondja „Ő”, a régit felváltó új világról szólva, hogy „…uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok az egyik régibbnél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette…” Ezek a gondolatok a Sorstalanság írójának véleményét hívják elő az emlékezetből, aki állítja, hogy a holokauszt után nem lehet a borzalom megtörténte előtti nyelven írni. A nyelv ilyen jellegű „tehetetlenségével” kapcsolatos aggodalmáról mondja Krasznahorkai László, hogy hasonló Kertész Imrének a szavak kiüresedését érző félelméhez:

– Csak amit átéltünk, az különböző. Őt a holokauszt idején meg akarták ölni, én pedig elmentem a boszniai háborúba, ahol közvetlenül nem akartak személy szerint engem megölni, de ismertem azokat, akiket viszont igen. A háború utolsó időszakában ott olyasmit láttam, amiről nem tudok még most sem beszélni, írni meg végképp nem, és valószínűleg nem is fogok tudni, és nem is fogok akarni. Ez köt össze legerősebben Kertész Imrével, az ő a nyelvvel és a szavak kifejezőerejével kapcsolatos nézeteivel. Mindig eljutunk oda, amikor nagyon komoly mondanivalónk van, vagyis amikor az élményt a szavaknak valamilyen módon föl kéne támasztania, újra kellene teremtenie egy másféle közegben, hogy a nyelvvel egy bizonyos határ után egyszerűen már nem boldogulunk jól. Keserű érzés támad az emberben; erőtlennek érezi a szavakat. A borzalmat, a beteljesülhetetlenséget, a gondolat elhanyagoltságából eredő romlást, a trehányságból eredő állandó vereséget csak körülírni lehet. Igaz, hogy mindketten úgy gondoljuk, azt hiszem, Kertész Imre is és én is, hogy talán mi, a személyek vagyunk képtelenek arra, hogy megtalálják a megfelelő megoldást, a szavak megfelelő kombinációját a kifejezésre. Ez mindig benne van a pakliban, és ez volna a jobbik eset, mert akkor nem a szavak korlátolt érvényességéről vagy jelentésük behatároltságáról kellene beszélni, hanem a saját képtelenségünkről.

A szavak korlátozott lehetőségéről szólva Krasznahorkai László egy irodalmi anekdotát is felidézett, miszerint amikor egy fiatal író az iránt tudakozódott Maupassant-nál, hogy miként válhatna jeles alkotóvá, azt a választ kapta, hogy ha kinéz az ablakon, lát ott egy magányosan álló fát; írjon róla regényt. Ha a fiatalember elég okos volt, fölfogta, hogy lehetetlent kér tőle a nagynevű és nagy tudású pályatárs.

Ördögi kör

A kötet második részében az elmúlt másfél évben született elbeszélések egyikében egy szinkrontolmács hirtelen az őt egész életében működtető alapkérdésnél találja magát, a másikban a velencei tanács tagjai levélben tudatják Palma il Vecchióval, hogy tökéletesen tisztában vannak vele, mit keres a jobbára nőket ábrázoló festészetével. A következő egy elmegyógyintézet kezeltjéről szól, aki felfedez Gagarin életében valamit, és ez után kezd nyomozni, majd egy huzatos aluljáróban motyogó utcai filozófussal találkozunk, aki az akadályról elmélkedik. A példaként felhozottak mellett a többi novella végkifejlete vagy közege tragikus, hagymázos álomba illő. Pedig szerzőjük szerint a sokak által neki tulajdonított apokaliptikus világszemlélet kicsit elnyugodott, már nem olyan heves, hogy azonnal égő fáklyával rohanna az utcára. Inkább kisétál a tópartra, eközben persze ugyanazzal a ténnyel szembesül: tönkretesszük a világunkat, holott erre nem kényszerít bennünket semmi.

– Ez a rendkívül ördögi az egész emberi történetben a számomra – teszi hozzá. – Ezért föltételeztem mindig egy tőlünk függetlenül, de csak általunk megjelenő Rosszat. Olyan folyamatot veszek észre állandóan a történetek mögött, amelyek mindig ugyanarra a rugóra járnak. Elindul valami az elrombolódás felé, és nincsen ésszerű érv, amely megállítsa. Ha már egyszer elindult, mint a lejtőn a görgeteg, egyszerűen föltartóztathatatlan. Ha a világra, az emberi környezetet is magában foglaló, de annál sokkal nagyobb univerzumra is gondolunk, akkor föltétlenül látnunk kell az alakulásnak számunkra időben elgondolva végtelen folyamatát. Van egy állandó erő, amit én csak állandó erőnek tudok nevezni, ami valami miatt nem hagyja békén, szüntelenül újraépíti és lerombolja a folyamatokat. A leginkább még arra hajlanék, ha nem volnék ember, hogy ez nem feltételez egyfajta észszerűséget, hanem mindössze a puszta mozgás teszi.

Mátraházi Zsuzsa

Krasznahorkai László: Megy a világ
Magvető Könyvkiadó, 296 oldal, 3490 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:

Kálvin 0612Móra 0605KőszeghyÉlet és IrodalomTandori SzubjektívSzabadmatttandori.huCsibi tűzoltó lesz
Belépés