Az előzetes ismertetés szerint novemberben boltokba kerülő új, Sose fogok memoárt írni című kötete jobbára az Élet és Irodalomban éveken át megjelent tárcáit tartalmazza, amelyekben a kulturális élet személyesen ismert hírességeinek alakját idézi föl. Szerepel még a könyvben a nyáron megjelent nagy interjúja, amelyből az is kiderül, hogy a nagyapja, aki elsőhegedűsként zenélt az Operaházban, amikor a dalszínházat Gustav Mahler igazgatta, Brüll Adél hódolója volt. Radnóti Sándorral először mégis arról a közelmúltbeli eseményről beszéltünk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta.

– Kezdjük most is a Sej-haj Rozival, ahogyan akadémiai székfoglalóját is bevezette. Miért választotta ezt a kevéssé arisztokratikus, de annál figyelemfelkeltőbb antrét?

– Szeretem a kuplékat, és az idézett dal fordulata, miszerint „vasárnap kirándulunk”, illett A táj című székfoglalóm témájához. Miért mindig úgy fogalmazunk, hogy kimegyünk a természetbe? Holott azt is gondolhatná az ember, hogy mindig a természetben vagyunk, hiszen az ég fölöttünk magasodik, akkor is látjuk, ha kinézünk az ablakon. Effélékről kezdtem gondolkodni, de az is igaz, amire egy barátom figyelmeztetett, hogy a Sej-haj, Rozi esetében nem feltétlenül a tájban való gyönyörködés volt a fő cél...

– A táj korszakonként mást-mást jelentett az emberiségnek, vajon most mit tart erről a fogalomról a „világ”, ha lehet így egy kalap alatt említeni embermilliárdokat?

– A természet olyan határokra figyelmeztet, amelyeket soha nem fogunk tudni átlépni, ebbe bele kell törődni. Lehet, hogy szorongató, tragikus érzéseket kelt bennünk, mert az emberi végességre utal, a körülöttünk lévő világ túlhatalmára, amelyet végső soron soha nem leszünk képesek leigázni, bármennyire sok mindent tudunk is az igánkba fogni.

– Foglalkozik a természetvédelem egyre hangsúlyosabb társadalmi kérdésével A táj filozófiája című, most készülő könyvében?

– Erről szól majd az utolsó fejezet. Sok átgondolandó van ezen a területen. Az a vélemény például, hogy a természet, mint egy tökéletesen önálló szubsztancia áll szemben az emberrel, bizonyosan nem igaz. Beleértendők ugyanis ebbe a világba a vírusok is, amelyekkel igenis fel kell venni a küzdelmet, mert ez meghosszabbítja az életünket. Ezer ilyen dolog létezik, de kétségtelenül van egy határ, amelynél tovább az ember tényleg nem avatkozhat be a természetbe. Aszketikusabbnak kell lennie.

– Új könyve emberekről szól, akiket eddigi életében megismert, nagyra becsült. Fantasztikus lista Bálint Endrétől Békés Pálon, Csoóri Sándoron, Donáth Ferencen, Király Istvánon, Petri Györgyön és sokakon át Weöres Sándorig. Hogy tett szert erre az óriási kapcsolati tőkére?

– Részben véletlenül. Sohasem kerestem a híres emberek ismeretségét, autogramgyűjtő is csak gyerekkoromban voltam, és a közös fényképeket sem ambicionálom. Akadtak, akiket akkor is elkerültem, ha lehetőségem lett volna összeismerkedni velük. Ilyen volt például Füst Milán, akiről azt hallottam, hogy igen barátságtalan és terrorisztikus a fiatalemberekkel. Gondoltam, elég, ha olvasom, nem kell nekem személyes kapcsolatba kerülnöm vele. Budapesten az irodalmi élet összehozza az embereket, imitt-amott találkozunk, kialakulnak barátságok, néha egészen meglepőek. Mészöly Miklóssal, aki az apám lehetett volna, egyáltalán nem atyai, még csak nem is bátyi barátságba keveredtem. Amikor Könczöl Csabánál megismerkedtünk, hazafelé a feleségem azt mondta Mészölyre, hogy szegény ember. Kérdeztem, miért gondolja ezt. Azt válaszolta, azért, mert olyan szép. Valóban tapasztaltam aztán, hogy szép férfi mivolta nehézséget jelentett az életében. Tudatában volt ennek, és noha nem hívta fel rá senki figyelmét, mert ebben az értelemben nem volt kacér természet, de valamilyen módon folyton kezelnie kellett vonzó megjelenését. Nem irodalmi barátság volt a kettőnké. Írói értékeit elismertem, de nem álltak közel hozzám a munkái. Inkább az ember állt hozzám közel a maga esendőségében és rokonszenvességében.

– Kiegészítette újakkal az ÉS-ben megjelent írásait a kötet kedvéért?

– Régebben írt megemlékezésekkel, így a Haraszti István nevű, ma már kevéssé ismert bőr- és nemigyógyász alakjának felelevenítésével, akinek szexuális felvilágosító könyvéből tanult egész nemzedékem. Kiváló ember volt, sokáig Chilében élt, Poggyász nélkül címmel memoárt is írt. De a Grecsó Krisztián ötletének köszönhetően az ÉS tárcarovatában megjelent sorozatom óta is írtam hasonló portrékat. A legszomorúbb és legjelentősebb ebből a nyáron elveszített Heller Ágnesé. Hozzá kamaszkorom óta közeli barátság fűzött. A kötetben megrajzolt szereplők között Soros György az egyetlen, aki hála istennek még él. Hogy ne legyek teljesen konzekvens, írtam róla, akivel szintén volt családi kapcsolat: a szüleink az 50-es éveket végigbridzsezték egymással.

– Játékos ötlet nyomán lett a visszaemlékezéseket tartalmazó kötet címe az, hogy Sosem fogok memoárt írni?

– Ha ez memoár, akkor csak annak töredéke. A címe sokszor visszatérő mondata a tárcáimnak. Ennek egyik oka, hogy a memoárhoz memória kell, és nekem elég rossz az emlékezőtehetségem, bizonytalan vagyok annak felidézésében, hogy mi melyik évben történt. Másrészt a memoár egy élet lezárását jelenti, és én még egy csomó feladatot látok magam előtt.

Mátraházi Zsuzsa

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni
Magvető Kiadó, 296 oldal, 4499 Ft