Eredeti szakmáját tekintve a Pető Intézetben végzett konduktor, s ebben a minőségében világutazónak tekinthető: Észak-Európától Kínán át Dél-Amerikáig segít a beteg gyerekek mozgásszervi fejlesztésében és integrációjában. Másfelől több mint harminc könyvvel a háta mögött legalább annyira író is. Művei minden korosztályt megszólítanak: a kicsiknek meséket és foglalkoztatókat, a nagyobbaknak lélektani-, és korunk kihívásaival foglalkozó ifjúsági regényeket, a felnőtteknek krimit, szépirodalmat és meséket ír. Most éppen Martinique szigetén tartózkodik, ahová immár harmadszor tért vissza. Onnan beszélget velem a világhálón keresztül.

– Mindenevőnek tűnsz a műfajok és a korosztályok területén. Kicsit nyúljunk vissza az időben: gyerekkorodban milyen volt az olvasáshoz való viszonyod? Mi mindent olvastál?

– Olvasásmániás voltam, a lexikontól a buszjegyig mindent elolvastam, ami a kezembe került: meséket, ifjúsági regényeket, Pöttyös- és Csíkos könyveket. Valósággal faltam a betűket. Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét például még felsős koromban is Bibliaként forgattam. Néha olyasmi is elém került, ami talán nem volt teljesen nekem való. Kisgimnazista koromban például – apám ösztönzésére – egyik nyáron elolvastam a teljes amerikai háborús irodalmat, ami nem éppen üdítő olvasmány egy tizenötéves kamaszlánynak. Felsős gimnazistaként és egyetemistaként – részben a kortársak, részben a tanárok hatására – megint csak igen intenzív olvasási korszakom volt.Visszagondolva – néha hiányzik.

– Voltak kamaszként irodalmi próbálkozásaid bármelyik műfajban?

– Kamaszként inkább olvastam, mint írtam. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy van affinitásom a betűvetéshez, és jól érzem magam ebben a szituációban, így a középiskolában gyakran megkértek, hogy fogalmazzam meg a közösségi feladatokat, szerkesszem az iskolai újságot. A személyes ügyeimről – sok más lányhoz hasonlóan – naplót vezettem. Ám végig ott motoszkált bennem az érzés, miszerint ki vagyok én, hogy írással merészelek próbálkozni. A családunkban mindig is fontos volt az olvasás, a szüleim a mai napig rendszeresen járnak könyvtárba, s nem egyszer próbára teszik a falusi könyvtáros idegeit, amikor a legfrissebb újdonságokat keresik a polcon.

– Az első irodalmi próbálkozásaid a gyerekeid születése környékére datálódnak, nem sokkal a Harry Potter megjelenése után. 2002-ben meg is jelent egy írásod Harry Potter és a kupolákok címmel. A Harry Potter regények robbanásszerű népszerűsége jelentette a kezdő lökést?

– A Harry Potter kötetek megjelenése és hihetetlen sikere után a Magyar Könyvklub rendezett egy eseményt, amelyen Budapest Harry Potterét keresték. Volt kvíz meg játék, majd írni kellett valamit a fanfiction műfajában. Fel sem fogtam, mit jelent, amikor felhívtak a színpadra, hogy megnyertem a versenyt, ahol a bírák között ott ült például Spiró György. Emlékszem, a pici lányom ott kapaszkodott a lábamba, miközben lépdeltem felfelé. Az írásom ugyan megjelent az Új Forrásban, de utána megint a gyereknevelés került előtérbe az életemben. Közben a konduktori mesterség mellett elvégeztem az esztergomi tanárképző kommunikáció szakát, időnként írtam is, de az még mindig nem irodalom volt.

– Hogy fért meg egymás mellett a gyereknevelés és konduktorság?

– A Pető Intézetben szereztem konduktori diplomát, de a szakmában mindig csak rövid távú projektekben dolgoztam. Nem sokáig voltam Magyarországon fix állásban, majd a nagyvilágot járva helyettesítőként dolgoztam, megismertettem a konduktív nevelési rendszert és segítettem az integrációt többek között Norvégiában, Németországban, Franciaországban, Kínában és Trinidad-Tobagón, de megfordultam Chilében is, és jelenleg Martinique szigetén tartózkodom. Amíg a négy gyerek kicsi volt, őket is vittem magammal, de most már mindegyik felnőtt, és a saját útját járja. Akkoriban 8-10 hetet dolgoztam külföldön, de mostanság 20-23 hetet is úton vagyok, és már ott tartok, hogy nagyon megválogatom, mit vállalok el. Van öt-nyolc hely, ahová rendszeresen visszajárok a gyerekeket segíteni. De komoly írói munkát végezni, az írásra fókuszálni csak akkor tudok, ha többet vagyok otthon, és a jövőben tudatosan törekszem is erre. Éppen mielőtt Martinique-ra jöttem, fejeztem be a következő – és lelkileg is nagyon megterhelő – regényemet.

– Az életrajzi adataidból kitűnik, hogy a 2010-es évektől folyamatosan publikálsz, évente egy-két regényed napvilágot lát. Kicsiknek készült mesekönyvek után következtek a nagyobbaknak szóló, gyakran tabudöntögető, vagy érzékenyítő ifjúsági regények, de írtál a young adult korosztálynak, és a felnőtteknek szóló mesék előtt kipróbáltad magad a krimi műfajában is. Mikortól tekintesz magadra íróként?

– Meglehetősen sokáig tartott, amíg elhitettem magammal, hogy igazán író vagyok. Talán tíz kötetem is megjelent már, és nem csupán mesekönyvek, hanem például a felnőtteknek szóló, Heaven Consulting című, az évezred üzletét és egyben átvágását taglaló regényem, vagy a kamaszoknak szánt, Darwin-játszma című lélektani munkám. De még mindig voltak magammal

szemben aggodalmaim, igazi imposztor-szindrómás vagyok, aki nehezen hiszi el, hogy megérdemli a sikert. Ma már úgy gondolom, hogy elsősorban az írás a feladatom, jóllehet a konduktív pedagógiát is nagyon szeretem, sok örömet és tapasztalatot hoz, így biztosan nem fogom elengedni.

– Váltakozó korosztályoknak és váltakozó témákban írsz: a jelen idejű történetekben foglalkoztál például a klímaváltozással, a kamaszok kicsit sem egyszerű lelkivilágával és divatőrületével, titkos barátokkal, de írtál kerekesszékes roadmovie-t is.

– Arról és akkor írok, ha van mondanivalóm. A Sünimanó című meseregény – az első regényem – még rólunk, a családunkról szólt. Úgy keletkezett, hogy megláttam az Édes Anyanyelvünk pályázatát, és – harmincvalahány évesen, négy gyerekes anyukaként – rám tört a „most vagy soha” érzés. Minden bizonytalanságom ellenére nekiálltam leírni a történetünket. Magam sem tudom, hogy a nem létező időmben hogyan voltam képes három hónap alatt összerakni a regényt. Azért fontos hangsúlyozni, hogy noha a gyerekeim nyilvánvalóan ösztönöztek, soha nem nekik írtam a meséket, hanem magamnak. Minimális intenció sem volt bennem a népnevelésre, soha nem úgy álltam neki egy történetnek, hogy például a „sérültek is emberek”, inkább arról van szó, hogy valamilyen probléma nagyon megragadott. Érdekelt például, hogyan épül fel egy bűnügyi regény, és meg tudom-e csinálni, vaslogikával vezetve az eseményeket. A konduktori munkához hasonlóan az irodalmi műfajok között is szeretek ugrálni, gyakran változtatva kinek és mit írok. Nem bírom a monotóniát, az egyformaságot, és nagyon motivál, illetve kifejezetten jó dolgokat hoz elő belőlem minden változás.

– Akkor térjünk át a most megjelent, felnőtteknek szóló mesekötetedre, ami Nap aranya, Hold ezüstje címmel jelent meg a Móra Kiadónál. Manapság – újra – divatba jöttek a felnőtteknek szóló, színvonalas mesék, Boldizsár Ildikó egész sorozatot adott ki belőlük és meseterápiát épített köré, míg Zalka Csenge Virág a világ népeinek meséiből válogat, gondolja újra, és meséli kicsiknek és nagyoknak. Te is hasonló dolgot csinálsz, mégis különbözöl tőlük. Noha rengeteg népmesei motívumot használsz, nem a klasszikus sztorikat meséled újra, hanem teljesen új történeteket alkotsz belőlük.

– A most megjelent mesék jelentős része meglehetősen régi. A 2010-es évek közepén az Író Cimborák alkotói közösség részt vett egy projektben, amelyben a világ minden tájáról érkeztek hozzánk illusztrációk, és mi arra írtunk történeteket.  Nekem a sors az észt Viive Noor csodálatos festményét dobta ki, és arra írtam egy mesét. Teljesen beleszerettem a képeibe, s kiderült, hogy ezekből a borongós hangulatú, monokróm, ugyanakkor mégis barokkos képekből egész sorozatot készített. Az illusztrátor engedélyével jónéhány, a képek ihlette történet megfogant bennem, amit le is írtam. Csak úgy, a magam szórakoztatására. Álmomban sem jutott eszembe, hogy ebből könyv is készülhet, nem is nagyon mutogattam senkinek. Már a mesék felével kész voltam, amikor egy véletlennek köszönhetően elkerültek a Mórához és Dóka Péterhez. A meglévő hét történet nagyon tetszett nekik, csak azt kifogásolták, hogy kiszámíthatóak. Ezek voltak a legtragikusabb, legszomorúbb és legnyomasztóbb mesék a kötetben. Azt javasolták, ellenpontozzam a drámaiságot, és mivel szerencsére akadtak még az észt illusztrátornak képei a szériában, ezekhez álmodtam meg az újabb, és reményeim szerint pozitívabb kicsengésű sztorikat.

– Ezek a mesék több szempontból is szokatlanok és különböznek a népmesei válogatásoktól. Felhasználod ugyan a népmesék motívumait és állandó jelzőit, de a történetek végén nem áll vissza a világ rendje, nincs megnyugtató végkifejlet. Sötét érzelmek lesznek úrrá az emberen ebben a sötét – néhol lovecraft-i mélységű – világban. Ehhez a nyomasztó és kiszámíthatatlan világhoz kiválóan illeszkednek Viive Noor kizárólag nőket, állatokat és növényeket ábrázoló képei. Másrészt szokatlan felállás, hogy előbb vannak meg az illusztrációk, mint maguk a mesék – általában fordítva szokott lenni.

– Nagyon szeretnék olyan világban élni, ahol van igazságosság és rendezettség, de azt látom magam körül, hogy minden kaotikus, esetleges és kiszámíthatatlan. Egyáltalán nincs mindenre magyarázat, és a jó nem feltétlenül nyeri el jutalmát. Szóval, bármennyire is nyomasztó a mesék befejezése, minden más végkifejlet önáltatás lenne. Azért vannak kivételek: Az álomvirágok kertjében, vagy A bőreváltó gyermekei című mesének jó a vége, de A verébboszorkányok végkifejletében is pozitív szerintem, hogy a hős képes szembenézni a múltjával, vagy az Aki értette, mit mond a szél címűben a hős feláldozza magát, hogy ne történjen mással baj, illetve gyógyító énekeket sző a szél szavából. De Az erdőkerülő és az örömlány című történetben is megtalálják a hősök a békességet a sok harc után.

– A mesék jelentős részében egyetemes szimbólumokat használsz. Erősen jelen van az indiai-keleti mesevilág, de vannak északi/skandináv elemekkel operáló meséid is.

– A Szírá és Drsinavár című mesém valóban egyértelműen indiai gyökerekből táplálkozik. Más meséim viszont inkább azokhoz a helyekhez kapcsolódnak, ahol megszületésük idején dolgoztam konduktorként.  A verébboszorkányok poros, száraz, meleg kisvárosa egyértelműen Chiléhez és az Andok nyugati oldalához köthető, A sellő éneke az Indiai-óceán tengerpartjait idézi, A hercegnő és a sötétség farkasa a skandináv tájak vadságát örökíti meg. És még számos összefüggés létezik, ha jobban belegondolok. Nagy szerencsének tartom, hogy ezek a mesék hosszú évek alatt születtek meg, és a saját gyönyörűségemre íródtak. Több idő volt arra, hogy kiforrjon a szöveg, és mivel nem szorított a határidő, nagyobb szabadságom volt az írásban, mint valaha. Talán ezért is szeretem annyira ezt a könyvet.

– Mestertorna címmel egy másik könyved is megjelent a Móránál idén, ami a konduktori munkádhoz kapcsolódik: a mozgásszervi elváltozások javítására szolgáló gyakorlatsorokat tartalmaz mesékbe ágyazva.

– Gyakran látom az uszodában vagy a strandon, hogy már a 4-5 éves gyerekek is milyen – a megfelelő gyakorlatokkal viszonylag könnyen orvosolható – mozgásszervi problémában szenvednek: lúdtalpasak, kezdődő gerincferdülésesek, és ha nem jutnak el időben az orvoshoz, gyógytornászhoz, a kisebb bajokból később komoly elváltozások lehetnek. A könyv mesés és szórakoztató módon három tartásjavító, három talp- és bokaerősítő, illetve egy relaxáló torna-történetet tartalmaz. Ez a munkám kifejezetten népnevelő: remélem sok szülő és kisgyerek haszonnal forgatja és élvezettel csinálja végig a szórakoztató gyakorlatsorokat.

Szénási Zsófia
Fotó: Szőlősi Mátyás

Mészöly Ágnes: Nap aranya, Hold ezüstje – Felnőtt mesék Viive Noor képeihez
Trend Kiadó, 102 oldal, 3999 Ft

A Nap aranya, Hold ezüstje

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva