A tavasz szót önkéntelenül is a megújulással, az életerőtől duzzadó természettel kapcsoljuk össze fejünkben – rügyező fákkal, madárcsicsergéssel, virágillattal. Ali Smith soron következő kötete az Évszak-trilógiában azonban, sokat ígérő Tavasz címe ellenére, nem a legkönnyedebb hangvételű az eddig megjelent kötetek közül. Éppen ellenkezőleg, talán éppen a legsötétebb témákat veti fel.

Az eredetileg 2016-ban megjelent Ősz a közvetlenül a Brexit utáni sokkból ébredező Egyesült Királyságot mutatta be, a Tél a poszttrumpista világba és politikai helyzetbe kalauzolt el minket, a Tavasz tárgya azonban még ezeknél is közelebbi: a menekültválságot dolgozza fel. Teszi mindezt úgy, hogy Smith, a korábbi kötetekhez hasonlóan, más művészeti ágakat is beemel mondanivalója megerősítése céljából. Az Őszben a pop-art stílusban festő Pauline Boty harsány színű képei tesznek hozzá a zavarodott, élénk hangulathoz, a Télben pedig Barbara Hepworth megfoghatatlan szobrain keresztül próbálhatjuk még inkább értelmezni a világot. A képzőművészet a Tavaszban is jelen van, mégpedig az angol Tacita Dean képein által: az egyik szereplő az ő kiállítására látogat el, ahol egy hétméteres krétarajztól tátva marad szája. A fekete táblán fehér krétával megrajzolva egy hatalmas hegy látható, amiről éppen egy lavina készül alázúdulni a nézőre elemi erővel. Nem nehéz belelátni a párhuzamot a ránk váró jövővel kapcsolatban.

Szereplőink pedig gondosan lettek kiválasztva a témához. Richard, az idősödő tévés rendező régi barátját, az éles nyelvű Paddyt gyászolja, aki olyan mondatokkal tudta köszönteni az embert, miszerint: „Na és hogy vagy, eltekintve a liberális kapitalista demokrácia végétől?” Gyászából egyfajta kanosszajárás kerekedik, mikor úgy dönt, megszökik feladatai elől – ami magában foglalná, hogy egy filmen dolgozzon Rilke és Katherine Mansfield életének egy olyan időszakáról, melyet mindketten ugyanabban a szanatóriumban töltöttek Svájcban – csodálatos történet, ám a fiatal forgatókönyvíró pocsék, pajzán drámává változtatná, és Richardnak ehhez most nincs türelme. Felül az első vonatra, hogy megnézze, hova viszi, míg hogy-hogy nem, Skóciában köt ki, ahol azonban még inkább szembesül barátja hiányával, és fejét a sínekre hajtva várja a következő vonatot.

Itt látja meg őt másik két főszereplőnk: Florence, a 12 éves, rendkívüli értelmi képességekkel megáldott bevándorlólány, illetve Britanny, az Idegenrendészeti Központ egy biztonsági őre. Az elsőre össze nem passzoló hármas és a közöttük lévő interakciók miatt a szöveg hangvétele megtévesztően könnyed, sőt, időnként kifejezetten vicces, főleg, amikor Richard felidézi egy-egy beszélgetését Paddyvel. Azonban Brittanyn keresztül – akinek Brit beceneve minden kétséget kizáróan beszélő név – bepillanthatunk a központban fogvatartottak mindennapjaiba, ezek a jelenetek pedig felfedik a szöveg alatt meghúzódó dühös, komor, csalódott központi hangot. Brit és fegyőrtársai ugyanis előszeretettel szórakoznak azzal, hogy vicces rövidítésekkel illetik nemcsak magukat, de a fogvatartottakat is: nem egyszer hangzik el a fogszi-foxi szójáték a fogvatartottakkal kapcsolatban. Brit pedig, aki új a helyen, csupa hasznos, ám annál szörnyűbb jó tanácsot tanul el társaitól, például, hogy kapcsolja ki a testkameráját, amíg a kihallgatott fogvatartott nem válik agresszívvá – nyilván, hogy a kívánt képet mutathassák erről a médiában –, és ez még csak az egyik legenyhébb formája a visszaéléseknek. Ahogy Brit egyszer az egyik fogvatartottat kijavítja: „Ez nem börtön, hanem célzottan épített Idegenrendészeti Központ börtöndizájnnal.”

Ahogy a 12 éves Florence alakja körül szépen lassan eloszlik a misztikum, úgy válik egyre egyértelműbben egy modernkori Marinává, aki a tengeren született újjá, és akinek egyetlen célja, hogy újra találkozhasson valószínűsíthetően halott anyjával. Ugyanakkor más párhuzam is eszünkbe juthat a lánnyal kapcsolatban – sokban emlékeztet a Télben megismert Luxra: ugyanannyira kilóg a többi szereplő közül, és ugyanolyan kapocsként működik a többi szereplő között. Jelenléte lehetőséget ad arra, hogy a többiek feltörjék saját maguk jégpáncélját, és végre felszínre engedhessék elfeledettnek hitt vágyaikat és kreativitásukat.

Mindent összevetve, a Tavasz kellemes olvasmány: a felszínen ugyanis játékos, hamiskás hangvételű, és remekül szórakozunk a szereplők interakcióin – egészen addig, amíg mélyebbre nem ásunk, és rá nem lelünk a mélyebb tartalomra. A szöveg azonban csak megmutat, véleményt is csak óvatosan formál, és azt sem akarja ránk erőltetni. Nem próbál meg sem minket, sem pedig a brit társadalmat meggyógyítani vagy megjavítani – azonban felráz annyira, hogy elkezdhessünk dolgozni magunkon.

Bráder Edina

Ali Smith: Tavasz
Magvető Kiadó, 256 oldal, 4499 Ft