Harag Anita elbeszélései mindenki legbelső, gyermeki kíváncsiságát elégítik ki, vagyis azt, hogy lebukás nélkül beleshessünk mások gondolataiba. A rövid kis életmesék tökéletes bepillantást engednek a mai „akárki” hétköznapjaiba, otthonába és szívébe, éppen ezért letehetetlen, különleges olvasmány a Valakire mindig gondolni kell. A frissen megjelent novelláskötet apropóján faggattam a szerzőt.

– Hogyan ihletődtek a legújabb köteted történetei?

– Nem mindegyik novellánál emlékszem egy erős inspirációs forrásra, mert a végső szöveg néha elfeledteti velem a kiindulópontot. De az Egy szépnek mondott nő megírását például egy ismeretlen utca ihlette. Futás közben fedeztem fel, klassz kis utca, két kilométer hosszú, gyönyörű, új családi házak nagy kerttel, enyhe emelkedők, magas fák. Három hónapon keresztül futottam itt, oda-vissza, oda-vissza, és éreztem, hogy soha nem fogok ilyen helyen lakni, nem is tudnék, és nem is akarnék. Valahogy túl boldog utcának tűnt. Innen jött a novella első mondata is: „Itt biztosan boldog vagyok.”

– „In medias res” mesélsz, mintha az előzmény magától értetődő lenne. Mi a célod ezzel, ha egyáltalán szándékos a dolog?

– Elég tudatosan szerkesztem a novelláimat, és fontos az első mondat, az első bekezdés. Nekem különösen az, mert gyakran egyetlen mondat indítja be az alkotói folyamatot, izgalmasnak, érdekesnek kell látnom, kell, hogy legyen benne valami rejtély, valami meglepő. Az első kötetemben a szituáció rejtélyessége volt a fontos, hogy mi történik a szereplők körül, például rögtön ott vagyunk egy beszakadt tető darabjai előtt álló házaspár párbeszédében, vagy egy dzsúdózó lány fekvőtámaszai közben az edzésen, aztán szépen lassan felépül a szereplők viszonya az adott szituációkhoz és emberekhez. Az új kötet novelláiban viszont az első mondat rögtön egy belső monológba vezet be, és ami történik, az a nyelvben történik. Hogyan tudnak, vagy éppen nem tudnak beszélni a szereplők arról, amiben benne vannak. Kerülgetik, körbebeszélik, találgatnak, kitalálnak, képzelődnek, például egy másik nő életéről, egy feleség barátnőjéről, vagy egy meg nem született gyerekről.

– A Valakire mindig gondolni kell novellái egytől-egyig olyanok, mintha valaki naplójába, vagy ablakába lesnénk be. Mit gondolsz, miért izgalmas annyira más emberek élete?

– Érdekes felfedezni az egyéni mögött a közöset, a különböző korú, nemű és hátterű embereket összekötő alapvető hasonlóságokat. A rácsodálkozás és a felismerés öröme is fontos, felismerni másvalakiben magunkat, és rácsodálkozni, hogy tényleg, én is gondolok ilyenekre, banális és kegyetlen dolgokra is, amiket sose mondanék ki hangosan. Mind ugyanolyan tudatállapotba kerülünk például, amikor vágyakozunk, és ez az ábrándozás, képzelődés az, ami most összeköti a szereplőimet is. A legtöbb novellában nagyon fontos a vágyakozás valakire vagy valamire, az elbeszélők szinte belehergelik magukat egy gondolatba, nem tudnak, és nem is biztos, hogy akarnak tőle szabadulni. Izgalmasnak láttam, hogy az első kötet szikár nyelvezete után valami mást, valami szabadabbat írjak.

– Mennyire vagy ezekben a történetekben te is benne?

– Nekem ezek „akár én is gondolhatnám” történetek. Én is rá tudok például csavarodni egy-egy gondolatra, ugyanúgy, ahogy az elbeszélőim. Ettől persze nem lesznek önéletrajziak, csak valahogy személyesek. Érdekes ez a személyesség, mert azok a szövegek is személyesek lesznek nekem, amiket olvasok és hatással vannak rám, amiknél bele tudom élni magam egy helyzetbe, egy szereplő életébe vagy nyelvébe. Rám mostanában főleg írói nyelvek tudnak elementáris erővel hatni. Ilyen például Ingeborg Bachmann Malinája, amit egy nagyon személyes könyvnek érzek.

– Sokszor az volt az érzésem olvasás közben, hogy hiába tudom, hogy az egyes sztorik szereplői nem ugyanazok a személyek, mégis olyan, mintha mindannyian ismernék egymást. Van köztük bármiféle összefüggés?

– Az elbeszélők mind inkább élnek a képzeletükben, mint a valóságban. Mániás A harmincas évek öröme című elbeszélés narrátora, aki állandóan a volt szerelmére gondol, miközben nem tudja eldönteni, elinduljon-e sétálni. Mániás a Látogatás idős olasz nője, aki azon gondolkodik, hogy ki gondolhat rá. És ilyen az Illik hozzá az Isztria elbeszélője is, aki próbálja elhitetni magával, hogy nem nézi azt a kollégáját, akit állandóan néz, vagyis nem is ő nézi, ha már nézi valaki, hanem egy másik nő, aki éppen olyan, mint ő, de mégsem az.

– Kiknek szántad ezeket a novellákat?

– Mindenkinek, aki szereti. Amikor írok, nincs egy olvasói célcsoport a fejemben, nem harmincas nőknek, zabkásarajongóknak vagy olyanoknak írok, akik épp szerelmesek. Az emberek sokféleképpen viszonyulnak szövegekhez, és kiszámíthatatlan, kinél mi talál be. Egyébként olyan novellákat írok, amiket olvasóként is szeretek, és remélem, hogy később, egy kis felejtés után, olvasóként is tetszeni fognak.

– A történeteid nagyon mai történetek – szerinted milyen lesz őket 10-20 év múlva olvasni? Ugyanez lesz a mondanivalójuk?

– Azt gondolom, hogy a mostani olvasók közül se mindenkinek ugyanazt jelentik ezek az írások. Mindenki hozza a saját tapasztalatait, olvasmányélményeit, és mást fog látni a szövegekben, rájuk olvassa a saját világát, vagy éppen összeütközteti vele. Évtizedek múlva is remélhetőleg ugyanezt fogják csinálni az olvasók.

Kurcz Orsi
Fotó: Baranyai Dóri

Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell
Magvető Kiadó, 192 oldal, 3999 Ft