Ajuszi nyolcvanhat múlt, én hatvanhét leszek. Soha ennyi időt nem töltöttünk együtt – kicsi gyerekkorom óta. És nem beszélgettünk ennyit soha, legfeljebb magzatkoromban. Önként vállalt karanténunkban én soha, vagy csak ritkán kérdeztem. Eleinte nem beszélt, később napi egy-egy alkalommal kiömlött belőle a szó.

– „Regényt lehetne írni az életemből. Az enyémből két regényt” – mondja az író édesanyja az Ajuszi című könyvben. A naplószerű beszélgetésfolyamban összefonódik múlt, jelen. A nagyváradi gyerekkor, születések, temetések, kenyérdagasztás, disznóvágás, a „Tosnájder” nevű kötéltáncos – és sorolhatnám, miközben ott van a személyes történelem… A történetmesélés ősidők óta az egyik legfőbb emberi tevékenység, szórakoztat, segít túlélni. Mi volt a szándékod, amikor elkezdted írni a beszélgetéseket?

– A véletlen hozta úgy, hogy minden addiginál több időt tölthettünk együtt nálam egy kis faluban, ahova jó pár éve költöztem. Anyám, aki ennek a könyvnek a kedvéért lett Ajuszi, mindig nagy mesélő volt. Anélkül, hogy nosztalgiáznék nem feledhettem azokat a téli napokat, amikor a vaskályha mellett ültük őt körbe és nem csak nekünk, a saját gyermekeinek, hanem a szomszédból átcsavargott kölyköknek is felolvasott. De az volt az igazi, amikor a saját gyerekkorának kiszínezett történeteit osztotta meg. Most is ezt tette, én pedig éltem az alkalommal és terelgettem az emlékeit, majd pedig a közös ebédek után emlékezetből le is jegyeztem. Ha elkészültem egy résszel, kinyomtattam és a kezébe adtam. Többnyire azt mondta, hogy én nem olyan jól emlékszem, mint ő. De hát még van időm pontosabban emlékezni, mert szemben az ő nyolcvanhat-nyolcvannyolc évével én még csak hatvanhat, hatvankilenc éves vagyok. Ebből kiderül, hogy összesen csaknem két évet töltöttünk egymás mellé „zárva”. Gyakran volt az az érzésem, hogy fabulál, látja rajtam, hogy élvezem, és akkor még csavar egyet a történeten, ezzel is szórakoztat. Olyan dolgokat is saját, megélt élményként ad elő, amelyek idején még nem is élt. Ilyen a Monarchia szerte hírhedt kötéltáncos, „Tosnájder” története is. Szórakoztattuk egymást úgy, hogy közben ismerkedtünk egymással, én pedig először találkozhattam az ő kisvárosi, háborús, egyáltalán nem mindig vidám kisgyerek korával is…

– Az életrajzi munka egyre jelentősebb a pszichológiában, krízishelyzetben a családtörténet felfedése gyógyító lehet. Mit gondolsz erről?

– Én ajándékba kaptam tőle az ő élettörténetét, erre senki nem számított, az unokái sem, akik most ugyan ki voltak zárva az életéből, de korábban, amikor még egy egészségesebb világban éltünk, ők is gyakran meséltették, és hahotázva hallgatták. A humorát, vicces szemléletét mára is megtartotta, amint a bölcsességét, a huncutságát is. Arra jöttem rá, hogy a hosszú életnek akkor van hetven fölött is értelme, ha az ember el tudja szórakoztatni magát. Ajuszi nem csak saját magát szórakoztatja, hanem engem is, és egészen biztos vagyok abban, hogy tudta is, hogy ezzel, az ő dumájával lesz értelme annak, hogy egymás mellé öregedtünk. Csavar az ő életében, hogy nem csak neki van ikertestvére, hanem két idősebb testvére is iker, és azok is kétpetéjűek. Azok Ajuszihoz képest fiatalon, alig hetvenvalahány évesen haltak meg, de az ő édesanyja, az én nagyanyám csaknem száz évet élt.

–  „Te is hozzám öregedtél, fájnak az ízületeid, már olyan lassan gondolkodsz, mint én. Nincs már meg az a tizenkilenc év köztem és közted.” – pendíti meg Ajuszi, az öregedés, elmúlás témáját, s mint mindig, itt is egy kis humorral fűszerezve. Írod is, hogy „Ajuszi az egyik legvagányabb csajszi a világon. …az egyik legkeményebb ember, akivel sikerült csaknem egy életet leélnem – nélküle. De egy ideje minden megváltozott, összehozott bennünket a „vírus”.” Nos, ha nincs vírus, talán nem is született volna meg a könyv?

– Igen, ha nincs járvány nem lett volna idő és alkalom arra, hogy felfedezzem az anyámat, s Ajuszit teremtsek a legviccesebb öregasszonyból, akivel találkozhattam. Ne felejtsük el: azelőtt több mint harmincöt-negyven éven keresztül alig-alig találkoztunk, s pláne nem hallgattuk ilyen figyelmesen egymás, nem mindig csak szórakoztató meséit.

– A kötet már kézbe fogható. Mit szól hozzá a címszereplő?

– Most éppen ismét nem nálam lakik. Nyolcvannyolcadik születésnapjára elvittem neki, kézbe vette, majd azonnal letette maga elé az asztalra, távolról rá-rásandított, majd azt mondta: „Na, elhoztad?!”

Szepesi Dóra

Kőrössi P. József: Ajuszi
Noran-Libro Kiadó, 280 oldal, 3490 Ft