Egészen tavalyig nem hallottam Paul Lynchről, és ez csupán saját műveletlenségem eredménye – az írországi szerző ugyanis már jóval a Booker-díj elnyerése előtt valamirevaló életművet halmozott fel, és nemzetközi hírnévre tett szert. Annak ellenére is, hogy témái meglehetősen saját hazájára koncentrálnak: első kötete a Duffy’s Cut néven elhíresült vasúti sín építéséről szól, amin ír bevándorlók dolgoztak, akiket később egy tömegsírban találtak meg; a második egy kivándorló hazatéréséről Írországba; a harmadik pedig a nagy ír éhínségről. Egyedül a negyedik regénye kivétel, mely a Csendes óceánon egy csónakban rekedt hajótörött valós történetét énekli meg. Ötödik kötete, A próféta éneke azonban újra visszatér Írországba – annak is egy eddig soha nem látott verziójába.

A lankás lejtők és a harsogóan zöld természet persze továbbra is megvan, Írország azonban éppen átalakulóban van. Ezt tapasztalhatja meg a négygyermekes családanya, Eilish is, akihez egy teljesen hétköznapi estén két civil ruhás rendőr csenget be, férje után érdeklődve. A férfi az Írországi Tanárok Szakszervezetének igazgatóhelyettese, mégis milyen ügyből kereshetné éjnek idején a Garda Nemzeti Szolgálati Iroda (továbbiakban GNSZI)? Pontról pontra kiderül, hogy valójában teljesen mindegy, milyen indokkal keresik – a nemrégiben kihirdetett szükségállapot miatt a GNSZI ugyanis kiterjesztett jogkörrel rendelkezik; ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindent megtehetnek, amit csak akarnak. Meg is teszik, a felfüggesztett jogrend pedig azt eredményezi, hogy semmi sem védi az ország lakóit. És elszabadul a pokol.

A rendszer, amit Lynch lefest, nem lehet teljesen ismeretlen számunkra. A rendszer bármikor kikiálthat bárkit ellenségnek, hiszen hogyan bizonyítanád be, hogy egy cselekedet, melyet a demokrácia szellemében teszel, nem államellenes tevékenység? A szerző azt kísérli meg bemutatni, mihez vezethetnek azok a zúgolódások és nyugtalanságok, melyek mostanában ütötték fel fejüket a nyugati demokráciákban. Meddig mehetünk el, mielőtt az ember újra embernek farkasává válik?

A kötet fő vezérfonala a stressz és a szorongás. A szöveg szinte nincs is tagolva, hiányoznak a bekezdések, melytől olyan érzése van az olvasónak, mintha egyetlen lélegzetvétellel olvasná az egész könyvet. Hiszen ki tudja, mi lesz, ha megállunk levegőt venni? Mi van, ha azt is államellenes tevékenységként fogják fel? Átérezhetjük annak súlyát is, ha az ember egy ekkora paradigmaváltásra kényszerül – hiszen egyik napról a másikra egy teljesen jól működő demokrácia hirtelen egy totalitárius terrorállammá válik. Egy olyan hellyé, ahol nem riadnak vissza attól, hogy éjszaka családokra törjék rá az ajtót, és egy fekete autóval elrángassák a családfőt; ahol a kórházaknak álcázott intézményekből kiemelik azokat a betegeket, akiket ellenségnek tartanak, és kihallgatásra viszik őket; ahol nem riadnak vissza attól, hogy gyerekeket kínozzanak meg, hátha elárulnak valamit szüleikről; ahol gépfegyveres katonák akadályozzák meg, hogy valaki egyik városrészből a másikba átjusson. Eilish azt választja, hogy minél tovább igyekszik fenntartani a normalitás látszatát gyerekei előtt, még akkor is, amikor már mindannyian szinte biztosak abban, hogy apjuk sosem tér haza. Ő még mindig felöltözteti a gyerekeket, elmegy bevásárolni, amíg lehet, elmosogatja maga után az edényeket, és továbbra is gyakran látogatja demens édesapját. Az hiába mondja, hogy hagyja itt, és menekítse családját egy másik országba.

Eilish sok jelenetben, köztük a regény nyitó jelenetében is csak néz. Néz, mintha így akarna értelmet találni ebben az újfajta világban, néz, mintha a sötétség, ami visszanéz rá, utat tudna mutatni, mi is legyen a következő lépés. Leggyakrabban a természetet figyeli: a háza mellett álló fákat, apja kertjét; mintha a természet állandósága menthetné meg a teljes őrülettől; mintha pusztán abba a ténybe, hogy a fák még mindig ugyanott állnak, lehetne kapaszkodni. Persze végül ez sem bizonyul elégnek, és tőle kapjuk meg a könyv egyik kulcsmonológját: “Az államnak békén kellene hagynia minket, Michael, nem szabadna csak úgy berontani az otthonodba, mint egy ogrének, a markába venni és felzabálni az apákat, hogy magyarázzam ezt el a gyerekeimnek, hogy az állam, ahol élnek, szörnyeteggé vált?”

A próféta éneke nagyon jól megfogja jelenlegi politikai szorongásainkat. A kötetben bemutatott írországi szükségállapot egyelőre csak szimuláció, ugyanakkor egy figyelmeztetés is – könnyen válhat ez saját mindennapi valóságunkká is.  A regénynek azonban nem pusztán politikai célja van, nem a jelenlegi kormányok ellen kíván kritikát megfogalmazni; sokkal inkább a modern ember egyik alapvető problémájára kíván rávilágítani: az empátia hiányára. Játszódhatna ez a történet Szíriában is, de akkor jóval kevésbé lenne ijesztő az átlag európai ember számára. Így A próféta éneke egyfajta kísérlet a szerző részéről a radikális empátiára – a tragédiát ide kell hozni ahhoz, hogy átérezhessük; azt kell hinnünk, hogy a saját ajtónkon is bármikor kopogtathatnak a Garda emberei, mert csak akkor fogunk igazán félni. Csak akkor, amikor belátjuk, milyen kevés hatalma van ilyen helyzetben az egyénnek saját sorsa fölött.

A próféta éneke bámulatos teljesítmény, megmutatja, mivé fajulhat az ember, ha hatalmat adnak a kezébe; és hogyan reagálunk arra, ha minden védőháló kiszakad alólunk.

Bráder Edina

Paul Lynch: A próféta éneke
Fordította: Bartók Imre
Helikon Kiadó, 344 oldal, 4999 Ft