Szombathy Bálint író, képzőművész, műkritikus. Az egykori Jugoszláviában született. Volt az Új Symposion és a Magyar Szó szerkesztője is. A Wow című nemzetközi alternatív művészeti kiadvány alapítótagjai közé tartozik. 2000 óta Magyarországon él. Számos díj, köztük a Munkácsy-díj tulajdonosa. Az Írók Boltjában frissen megjelent köteteiről beszélgettük a kiadványok bemutatója után.

Ritka az olyan alkalom, amikor egy szerzőnek egyszerre két kiadványa kerül az olvasók kezébe. Ezúttal mi szolgáltatta az apropót ehhez a rendkívüli eseményhez?

Szombathy Bálint: A különösen ritka helyzetet nem valamiféle versenyszellem hozta létre. Nem állt szándékomban ily módon tömöríteni, bár kétségtelenül vannak technikai előnyei annak, ha például egy füst alatt be tudunk mutatni két kötetet. Az elektrográfiai kötetnek még az év elején kellett volna megjelennie, de kiadói gondok miatt késett a nyomása. Úgy gondoltam, akkor már bevárom a másik könyvet is, amelynek a kiadása eleve rögzített időponthoz igazodott, hiszen valójában egy nagyobb méretű kiállításkatalógusként látott napvilágot. Így történhetett, hogy október 24-én két kötetemet mutathattuk be az Írók Boltjában: A magyar elektrográfia rövid története címűt, és a szentendrei MűvészetMalomban szeptember 26-án megnyílt Városjelek 1971-2012 című kiállításom alkalmából megjelent összefoglaló kiadványt.

Mit gondol? Létezik még avantgárd, vagy ez már egy lezárt korszaka a művészetnek? Egyáltalán léteznek stílusok, vagy a művész szabadon választhat, hogy aktuális gondolatait milyen nyelven szólaltatja meg, és a rendelkezésére álló vizuális nyelvek közül választ egyet?

SzB: Az avantgárd mint harsány, kizárólagosságra törekvő mozgalom már természetesen nem létezik. Bár az utolsó nagy fellángolása még a hetvenes években volt, időnként újra és újra roppant időszerűvé válik, hiszen az újonnan fellépő nemzedékek felfedezik maguknak és reflektálnak rá a saját jelenük szemszögéből. Az avantgárdnak mindig meg lesz a helye és a szerepe a művészetben, mert mindig lesznek olyan szellemi felfogások és magatartásformák, melyeknek ellenében felélesztheti tősgyökeres küldetésének és funkciójának radikalizmusát, zászlajára tűzheti a tagadás és az igenlés igéjét. Csakhogy az avantgárd ma már nem közösségi, hanem inkább egyéni poétikai hiszekegy, ezért demonstratív jelenléte nem annyira markáns. Vannak hívei, de nincs testületi szerkezete. Másrészt az avantgárd nem stílus, hanem az élettel szoros kötődésű magatartásforma.

Jelenleg nincsenek uralkodó stílusirányzatok, valahogyan már minden lerágott csont, és ugyanakkor minden számíthat újnak. Korunkat a nyolcvanas évek eleji paradigmaváltás - a posztmodern térnyerése - óta eklektikus felfogás jellemzi, amit az avantgárd szempontjából akár zagyvának is nevezhetnénk. Minden stílus megengedett, nincsenek favorizált stíluskövetelmények.

Nekem úgy tűnik, hogy az elektrográfia - bár több évtizedes hagyománya van már a posztmodern művészetben - rettentő tág fogalom. Létezik bármiféle definíciója? Mik a főbb ismérvei?

SzB: Valóban, az elektrográfia egy gyűjtőfogalom, amely az elektromos készülékeken - úgymint a faxon, a fénymásolón, a számítógépen stb. - készült grafikai munkák művészetét jelenti. Már a nevében is benne van: az eszközhasználat a fő szempontja, vagyis a technológiai háttér az, amelyik legitimálja azon a fokon, hogy külön irányzatként tekinthessünk rá. Copy art volt a neve, amíg csak fénymásoló és fax révén nyilvánult meg, ám a számítógépes grafikai programok felülírták a kezdeti doktrínát, jelentősen kiszélesítve a nyelvi-stiláris lehetőségeket. Így lett a néhai copy art-ból mára elektrográfia.

Ön is aktív képzőművész, de időről időre művészeti írásokkal is jelentkezik. Ez esetben mennyire volt nehéz az alkotót háttérbe szorítani a tanulmány írása közben? Vagy már az évek során kialakult egyfajta rutinja ebben, így ezúttal nem jelentett különösebb nehézséget?

SzB: Nálam a gyakorlat mindig is párhuzamos volt az elmélettel. Másrészt indulásom idején szinte senki sem foglalkozott azoknak az irányzatoknak és felfogásoknak az értelmezésével, amelyeknek - nemzedéktársaimmal együtt - részese, majd alakítója voltam. Ezért határoztam el, hogy írok róluk, hiszen valakinek dokumentálnia kellett a mások számára hozzáférhetetlennek tűnő művészeti történéseket. A művészeti avagy műkritikai írást egyenértékűnek tekintem egyéb szépművészeti tevékenységemmel. Mondhatnám úgy is, ez egyik műformám, amelyben ugyanolyan kellemesen érzem magam, mint egyebütt, például a performanszban.

Hogyan jutottak annak idején a művek előállításához szükséges modern technológiákhoz?

SzB: A hozzáférés módjai esetről esetre mások voltak. Szülőföldemen, Jugoszláviában gond nélkül hozzá juthattunk a fénymásoló készülékekhez, nem létezett semmilyen ellenőrzés. A művészetben mindent szabad volt, csak kettőt nem: bántani az államfő személyét és a pártot. Aki ezt tiszteletben tartotta, csinálhatott bármit. Én például magam vásároltam egy vegyi alapon működő asztali fénymásolót, a legszokásosabb módon, mintha három kiló lisztet vettem volna az ábécében.

Magyarországon merőben más volt a helyzet, mert a hatalom mindentől félt, amiről úgy vélte, nem tudja kellőképpen ellenőrizni. A gyenge hatalmi rendszer tipikus reakciója volt ez, semmi kétség. Sokat számított, kinek milyen kapcsolatai voltak a fénymásolókkal felszerelt hivatalokban vagy a nyomdákban, s kik voltak azok, akik vállalták az illegális munka kockázatát. De csak idő kérdése volt, mikor következik be a szabadságot hozó változás, a teljes nyitás.

Melyik volt az a pillanat, amikor a hazai művészettörténet kanonizálta az elektrográfiát?

SzB: Az újjal, az ismeretlennel szemben - különösen a magyar mentalitásban - mindig gyanú, előítélet és ellenszenv él. Az elektrográfiáról hosszú ideig nem akartak tudomást venni a megfelelő fórumokon, a hagyományos eszközökkel dolgozó grafikusok váltig hangoztatták, hogy ez nem művészet, nincs helye a rangos kiállításokon. De egy adott pillanattól fogva már tarthatatlanná és védhetetlenné vált ez az álláspont, hiszen egyre csak gyarapodott az elektrográfiai produkció, és szaporodtak a hozzá kapcsolódó - rendszeren kívüli - manifesztációk. És hát olyan alkotók számára is vonzóvá kezdett válni a korszerű grafikai eszközhasználat, akik a művészet hagyományos nyelvi zárványaiban mozogva már rangot szereztek maguknak. Az ő véleményükre pedig már illett oda figyelni a művészeti szervezetekben is. Az elismerést hozó áttörés akkor következett be, amikor  2001-ben megalakult a Magyar Elektrográfiai Társaság és az elektrográfusok immár szervezetileg tudtak kilépni az országos rendezvényeken.

Mit gondol, merre vezet az elektrográfia útja? Mi lehet a jövője? Az új eszközök, a számítógépek jelentik a jövőt, vagy épp a visszatérés a hagyományos módszerekhez?

SzB: A számítógépes távlatot tartom valószínűbbnek. Nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben szinte hetente jelennek meg új szoftverek és hardverek, egyszer csak visszakanyarodik az út. Néhány megszállott számára ebben az állapotban is bizonyára érdekes lesz még a letűnt korszak gépkészlete, de csak addig, amíg biztosítva lesz annak üzemeltetése. Hiszen ez nem olyan, mint amikor mondjuk megszakad az áramszolgáltatás, és nem tudom a számítógépet használni, akkor fogok egy ecsetet és elkezdek rajzolni.

Városjelek c. kötete feszegeti azt a kérdést, hogy a művészet esetlegesen, akaratlanul is megszülethet, például egy falból előbukkanó drót szoborrá válhat, azaz a tekintet teszi azzá, nem pedig az alkotói szándék. Mennyire tud ezzel az állítással azonosulni?

SzB: Már rég azonosultam vele, és pont a Városjelek ennek a hitvallásnak a megtestesítője. Idestova negyven esztendeje gyűjtöm a városi élettér olyan jeleit, amelyeket nem művészek alkottak, hanem az utca embere hagyott maga mögött, nem sejtve, hogy nyelvi szempontból művészeti jelenségként értelmezhetők. A huzalokat vagy a táblahelyeket nem művészi célzattal rendezték el úgy, ahogyan találtam őket. Lefényképezve azonban már kikerültek a mindennapok pragmatikus kontextusából, és új meglátásba kerültek, átszűrődve az érzékenységemen. Mert itt elsősorban az érzékenységről van szó: érzékenységünk által folyamatosan tágítható a művészet fogalomköre és új dimenziók nyílnak meg ott, ahol nem is számítani rájuk.

Úgy tudom, még ebben az évben újabb könyve jelenik meg. Mit tudhatunk róla?

SzB: A Ráció Kiadó Aktuális avantgárd sorozatában jön ki a nyomdából Kántor István Kanadában élő multimediális alkotóról írott kismonográfiám. Kántor a nagyvilágban Monty Cantsin Amen!? álnéven ismert, és főleg testművészeti előadásaival, botrányt kavaró akcióival szerzett magának hírnevet. Indulása, korai évei azonban Budapesthez kötik, ezért a kötetben nemcsak amerikai működésének néhány fontos mozzanatára helyezek hangsúlyt, hanem a korabeli magyar progresszió bizonyos zugaiba is betekintést nyújtok.

Hományi Péter

Fotó: Bakos Zoltán