Életművében a bukovinai székely eredet élményrétegei egyre tágulóbb köröket fognak át. A saját sors bölcsője a család és a Hadikfalváról távozó kisközösség volt. Idén megjelent két kötete, az egyik válogatott és új verseket tartalmaz, a másik hat regényt.

- Az „Elfelé utak” cím az írásaiban megjelenő alapélményre utal.

- Egy esztendős voltam, amikor először menekültünk, másodszor négy és fél. Hét hónapig tartott, míg Bácskából Dunántúlra letelepedhettünk. Hosszú menekülés volt, nem érdemes már erről beszélni, végül is a könyvemnek majdnem minden része valahol menekülés.  Hetvenedik esztendőmben megkértek, írjak egy kalendáriumba magamról valamit. Azt írtam, hogy 1940-ben születtem Bukovinában, elindultunk és azóta se értem haza. A hosszú nyilatkozatot lezártam ezzel. Tényleg nem érkeztem haza. 1945 óta Magyarországon élek, ebből Budapesten majdnem 60 esztendeje. Eléggé jó belső sövényeim voltak, amivel meg tudtam őrizni magam. Nem veszítettem el a hozott szót, a nyelvújítás előtti képi nyelvet, se a viendő igéről nem feledkeztem meg, ez meghatározó egy tollforgató embernek, és ha van elég spiritusz benne, megemeli a fejét és esetleg európai horizontokat is lát.

- Hogyan alakult a pályája?

- Éppen most jelent meg rólam a második monográfia, Rónay László tollából, az MMA Közelképek írókról című sorozatában. Az elsőt 1994-ben Bakonyi István írta. Abban az évben Nagy Lászlóról és Juhász Ferencről jelent meg monográfia, és az én nemzedékemből elsőnek írtak rólam. Elmúlt huszonegy esztendő, itt a második. Azóta kétszer annyi művem született. Igaz, hogy akkor lettem szabadúszó, a Népszava helyettes főszerkesztője voltam, utcára kerültem ötvenegy esztendősen. De úgy látszik, a sors mindig megkínált valami örömteli dologgal, először a Rádió kuratóriumába kerültem, majd a Televízióéba. Ilyen általam nem várt felkérésekkel jutalmazott az idő, amiért vállaltam magam. Akkor sem roppantam, roppantunk össze, amikor Aczélék betiltották a Szép Szó mellékletünket. Szép Szó felcím nélkül szerkesztettük tovább, és elkezdtük a határon túli irodalmat szép lassan becserkészni a Népszavába.

- A két kötet anyagát hogyan válogatta?

- Kihagytam belőle négy kisregényt. Nincsenek benne a drámáim, a műfordításaim, a hangjátékaim sem. Érdekes dolog, hogy a tegnapi eseményeket majdnem mindenki másképp éli meg. Szépítőleg. Én nem tehettem arról, hogy belenőttem egy több nemzetiségű közösségbe. Minket idehoztak ’45-ben és 19 éves koromig köztük éltem, és néhány dolgot megírtam. Nem tettem különbséget, mégis az lett, hogy mind a ketten haragszanak rám; a székelyek azért, mert miért úgy írtam róluk, a svábok azért, mert mért úgy írtam róluk. Kezdetben még ünnepeltek, most felhorkannának, ha megpróbálnék közéjük ülni. Sem akkor, sem utólag, senkivel nem folytattam, folytatok vitát. Aki arra kíváncsi, mit írtam, elérhetők a könyveim, nézzék meg. Minden sort vállalok. Az akkori kritikák is, és ebben a könyvben Rónay László valamennyi könyvemet helyén látja.  Nekem valahol magammal kell békében élni. Én osztott szívvel írtam meg a sorsunkat. Éppúgy mellettük álltam, mint a magaméi mellett.

- Költőként indult, majd úgy érezte, tágítani kell a horizontot, akkor kezdett prózát írni. Aztán újra jöttek a versek. Hogy történt a változás?

- A verseim fogadtatása meglepett. Gál István könyvtáros irodalomtörténész például Ady Endre indulásához mérte első verseskötetemet. Az olvasók közt is voltak, akik hasonló benyomást éreztek a verseim olvastán. Aztán jött egy olyan hullám, amikor a szép képi verseket leváltották a fogalmi nyelvre, mondhatnám azt is, hogy „négyzetgyöke, köbgyöke” versekre. Azt mondtam, nem akarok vetélkedni senkivel, én ezt nem csinálom. Viszont nyomasztott belülről, hogy próbálkozzam meg prózával, mert prózában többet el lehet mondani a sorsunkról. Megőriztem a líraiságomat ebben is, úgy, hogy igyekeztem mederben tartani a belső áramlást és a külső sorsot, arra is figyeltem, hogy egyszerre több műnemet ötvözzek. A Vigyázó madárban, ami a mai napig a legnagyobb siker, a dokumentumot, az esszét, a néprajzi riportot ötvöztem, igyekeztem úgy elkötni a szálakat, hogy az olvasó semmit ne vegyen észre. Saját magam is csodálkozom, hogy meg tudtam csinálni. Nekem azt mondták a Vigyázó madárra, hogy ebből a könyvből 500 oldalas regényt lehetett volna írni. Ez a különbség köztünk, hogy én ötszázból százat írtam, te meg százból akarsz ötszázat írni. Én mindig zsebre tehető könyvre gondolok, ebben talán a testközelség, a lélekközelség is benne van. Nem kell túlbeszélni semmit se, sűríteni kell.

- Milyen volt a fogadtatás?

- Nagyon jó. Határ Győző lelkesedett érte; nem tudom hányszor ismételték a Szabad Európa Rádióban a méltatását, azt mondta, ez a mű tulajdonképpen Tolsztoj Iván Iljics halálához méltó. Aztán lefordították egy kis kötetemet franciára, (máig sem jelent meg) a hozzáírt tanulmány Tahar Ben Jelloun arab francia íróval rokonított. Felfigyelt rá, hogy egymástól függetlenül ugyanazt a két világot, ugyanúgy az úton eltűnt emberek sorsát fogalmaztuk meg. Most akarom megnyerni a műfordítónőt, a tanulmányt író Király Ibolyát,  hogy az azóta írt versekből egészítse ki a kötetet. Hátha ...

- A nyelvi kincs, a képes beszéd mennyire segítette a költészetét?

- Egészében. Mi egy nyelvújítás előtti nyelvet hoztunk magunkkal, ez a nyelv tulajdonképpen mentes volt a nyelvújítástól. Attól a nyelvújítástól, amiről Németh László azt írta, hogy amennyit használt a magyar nyelvnek, annyit ártott is. Sőt pont a képi- és fogalmi nyelvre jelölte meg ezt a különbözetet. Ebben volt jó, volt nem jó, de a költészet az mindig képi! Ha én ilyen gazdagon kaptam az úgynevezett láttató nyelvet, ez segíti, hogy amit mondok, meg is jelenítsem. Ez a lehetőség engem mindig ösztökélt, a mai napig nagyon sűrűen bánok a képekkel, sőt odáig elmegyek – volt, aki megfogalmazta, hogy egy-egy szó nálam öt irányba is kisugárzik egyszerre. Ezzel megnehezítem a befogadást, de arra mindig vigyázok, hogyha van a közelben egy olyan szó, ami kicsit homályosabb, a kisugárzás mindig rá is villant kis fényt, akkor annak az értelmét is vissza lehet szerezni.

- Hogyan látja a fiatalkori líráját és a mostanit?

- Ha nem hallatszódnék egy kicsit nevetségesnek, azt mondanám, hogy az ember kezd lelátni magáról. Öregkorban lelát magáról, látja, hogy ő kicsoda. Tehát visszamenőleg a gyermekkoromat, a kamaszkoromat tudom minősíteni azzal, hogy rálátok. Egy magaslatról látom, hogy mit tettem, eddig mi volt. Ilyen szavakat is meg kell őrizni, hogy „lelát magáról” az ember, én mindent igyekszem megőrizni. Időnként hazamenve azt tapasztalom, hogy a közösségem már rég elfelejtett szavakat, és én most innen visszaviszem. Ezek csodálatos dolgok! Honnan van ez? Onnan, hogy nekem nem volt mit elfelejteni. Megcsináltam ezt a belső sövényt azért, hogy ide csak az érkezzen be, ami valamilyen formában a minőség.

- Nagyon tetszett egy haikuja, az Életút. „Életút, pályám,/ fényömlésben/ a porszem emelkedése.” Ebben nincs egyetlen szó sem, amit nem értenénk és minden benne van.

- Az igazi haiku természet indíttatású. Valaki meg is fogalmazta nekem, az én haikuim teljesen magyar haikukká váltak, azzá változtattam. Ez rajtam múlik, hogy mit tudok belőle csinálni. Mondták, tele van a világirodalom haikuval! És szonettel nincsen tele? Addig kell dolgozni, míg természetes alakját föl nem veszi a vers. Szóhasználatban, gondolatfűzésben. Hogy ki hogy oldja meg, az más kérdés. Én a porszemben megtaláltam azt, akivé válok. Nem töprengtem, csak rátaláltam a fényben a porszemre.

Szepesi Dóra

Tamás Menyhért: Elfelé utak. 1–2. kötet
Nap Kiadó, 156 + 292 oldal, 9000 Ft