Jakupcsek Gabriella Alul semmi? című kötete különleges reflexió mindannyiunk elmúlt másfél évére. A szerzővel a megjelenés apropóján beszélgettem, többek között arról is, hogy mit tanulhattunk ettől az időszaktól.

– Mikor érezte azt, hogy könyvet írna 2020-ról?

– Őszinte leszek, eredetileg egy teljesen másik könyvet terveztem. Általában egy kis jegyzetfüzetbe gyűjtöm a témákat, azokat a gondolataimat, történéseket, amikről úgy érzem, hogy valamilyen módon hatnak az életemre. Aztán jött képbe tavaly márciusban a covid, így egyértelmű volt, hogy változik a terv, hiszen a lezárások nem csak rám, hanem mindannyiunk életére nagy hatással voltak, amiről beszélni kell. Ennek ellenére kérnem kellett egy kis haladékot a kiadótól, mert azt éreztem, hogy amit abban a pillanatban leírnék, már nem lenne aktuális addigra, mikorra megjelenne a kötet, annyira át fogja írni az életünket ez az időszak. És így is lett: minden megváltozott. Végül egy évig dolgoztam az Alul semmi?-n, de talán mégis az utolsó öt oldalt volt a legnagyobb kihívás megírni, ekkor kezdtek el ugyanis újra emelkedni a számok – már 2021. augusztust írtunk – egyértelműen gyalogoltunk bele a negyedik hullámba.

– De talán már egy teljesen más tudással indultunk neki az újabb megpróbáltatásoknak..

– És engem pont ez a tudás az, ami nagyon foglalkoztatott. Vajon miért van az, hogy ezt a tudást mi nem sajátítottuk még el az elődeink által, vagy a történelem folyamán, hogy nem sikerült megörökölnünk. Miért kezdtünk mindent a nulláról, miért lepett meg minket ennyire, ért felkészületlenül ez a vírus? Hiszen tele vannak a könyveink olyan történetekkel, amik azt mutatják, hogy a régebbi korok emberei együtt tudtak élni a természettel, a járványokkal, és az elmúlással is. Elkezdtem kutatni, miként volt ez régen, elődeink hogyan éltek meg egy-egy ilyen időszakot. A kutatás közben pedig arcon csapott a felismerés, hogy mennyire evidens minden, hiszen hány olvasmányunkban volt ott a válasz, a megoldás, a történelmi tanulság, a példa. De ami elmúlt, azt mesének hittük, és naiv kényelemben úgy gondoltuk, hogy velünk ilyen már nem történhet meg, így nem is akartuk használni ezt a tudást.

– Aztán mégis megtörtént - mit üzen ezzel kapcsolatban a múlt?

– Körbe kell nézni a világban, mert bár közhelynek tűnhet, de tényleg nincs új a nap alatt. Ugyanazokat a köröket járjuk az életünkben, függetlenül attól, melyik századba születünk. Érdemes egy kicsit a régmúltat a jelennel összehozni, és így nekivágni egy esetleges következő nehezebb időszaknak, mert ha ez a vírus valóban az életünk része lesz, az mindent át fog írni, a közlekedéstől a lakhatáson át, egészen a szerelemig. Éppen ezért jó tanulság megnézni, régen mi és hogyan működött, mert ott működött.

– Mennyire kell, vagy éppen lehet objektíven leírni egy ilyen megosztó történetet?

– Sose titkoltam, hogy olyan könyveket írok, amelyekben az én világszemléletem nagyon benne van. De semmiképpen nem kinyilatkoztatok, hanem kérdéseket teszek fel az olvasóknak. A saját értékítéletem mentén kapok föl a környezetemből kiragadott sztorikat. És bár elmondom a véleményemet, utána mindig úgy futtatom ki a beszélgetést, hogy egyfajta láthatatlan párbeszédként benne maradjon a kétely, hogy vajon más is ezt, és így élte-e meg. Nekem az a dolgom, hogy úgy vessek fel egy témát, hogy ha valaki velem gondolkozik, akkor ő maga találhassa meg a választ, a saját életére vonatkoztatva.

– Oldhatja egy ilyen típusú könyv a vírus okozta ellentéteket?

– Talán ha nem is maga a könyv, de a könyv általi nézőpontváltás, s a nézőpont általi elfogadás lehet az, ami ilyen helyzetekben segíthet. Megmutatom, hogy ilyen is van, nem csak olyan. Ennek a szituációnak is, mint minden másnak, van ezer oldala, és minden csak attól függ, hogy egy bizonyos valóság az embert milyen élethelyzetben találja meg. Hiszen mennyire másképp vélekedik valaki a világról, ha mondjuk éppen szerelmes, és akkor is, ha éppen meghalt egy családtagja. Az elmúlt másfél évtől pont ezt, az egymás iránti toleranciát kellett megtanulnunk, hogy ne azt mondjuk, hogy valami csak így vagy úgy van, hanem, hogy lehet így is, és úgy is.

– Általában derűs megközelítésben beszél a lezárások idejéről. Volt esetleg mégis olyan pillanat, amikor kilátástalannak érezte a helyzetet?

– Nem mondom, hogy nem ijesztett meg, mikor rájöttem, hogy nem tudok olyasmit csinálni, amihez én nem kellek, vagy nem kell a másik fél, a közönség például, hiszen kommunikációval foglalkozom. Ha pedig nincs kommunikáció, mert nincsenek események, találkozók, akkor sok mindenre nincs szükség, rám se. Aztán szerencsére megláttam, hogy nincs veszve az egész, minden jön vissza szép lassan, csak nem úgy, ahogy eddig megszoktuk, hanem teljesen máshogyan, és ezt a máshogyant kell megtanulni elfogadni.

– Mondhatjuk akkor azt, hogy egy új életet kell tanulnunk?

– Vagy inkább el kell fogadni, hogy lehet így is, és ebben a máshogyban kell megtalálni a lehetőségeket. Az emberek elképesztő módon sarkosan gondolkodnak sajnos – a tudatlanság pedig nagyon sokféle tévhitre készteti őket: összeesküvés elméletekre, oltatlanságra, ellenállásra. Egészen elképesztő, hogy mennyire megosztotta a társadalmat ez az egész helyzet. Szerintem pedig lehetne az elmúlt huszonegy hónapot úgy is tekinteni, hogy milyen lehetőségeket adott, mert egy trambulin, egy ugródeszka is lehet tulajdonképpen az, amit covidnak hívunk.

Kurcz Orsi

Jakupcsek Gabriella: Alul semmi?
Jaffa Kiadó, 280 oldal, 4999 Ft