Joyce Carol Oates-t nem kell bemutatni, már a hatvanas évek óta az amerikai irodalom egyik prominens alakja. Munkabírása egészen csodálatra méltó, eddig összesen 58 regényt publikált, nem beszélve az ezen felüli színdarabokról, novellákról és egyéb ismeretterjesztő kötetekről. Az Európa kiadó gondozásában megjelent Vad éjszakák inkább az utóbbi kategóriába tartozik, a kötet ugyanis az amerikai irodalom öt nagy alakjának utolsó napjait követi nyomon. A novellák nemcsak a főszereplők szintjén idézik meg a szerző irodalmi elődjeit, Oates megkísérli sajátos stílusukat is imitálni. Hogy ezt mennyire érdemes, az bizony kérdéses, ahogyan az is, mennyire sikerül a szerzőnek ezt teljesítenie.

Úgy látszik, manapság ehhez hasonló kötetek kerülnek kezembe, legutóbb Sandra Newman Juliáját olvastam, ami az orwelli 1984 átirata, és azzal a regénnyel kapcsolatban is jogosan merült fel a kérdés, vajon van-e egyáltalán létjogosultsága annak a műnek – érdemes-e megkísérelni pótolni, vagy csak éppen újat mutatni valamivel kapcsolatban, ami már önmagában is egy kerek, lezárt egész? Newmannek könnyebb dolga volt, hiszen ő már egy kész világba, illetve történetvázba helyezte bele szereplőit, és erre a cérnára már az összes többi gyöngyöt könnyedén fel lehetett fűzni. Newman tisztelettel viseltetett az eredeti mű iránt, nem eszközölt benne „javításokat”, nem változtatott meg lényeges történetszálakat, és nem adott az ismert szereplőknek új személyiségjegyeket. Oates azonban ennél veszélyesebb vizekre evez, ő ugyanis valódi történelmi alakokat kísérel meg megjeleníteni a lapokon, akik  nemcsak hogy leélték már saját életüket, de életrajzaik bizonyos részei bizony élénken élnek a köztudatban is, úgy mint például Hemingway öngyilkossága. Felmerül a kérdés, vajon tiszteletteljes-e ilyen módon kiforgatni azokat?

Az első, Edgar Allan Poe-t megidéző történet az ismert költő posztumusz naplója, melyben dokumentálja, ahogyan egy félreeső kis sziget világítótornyában él, míg el nem fogy felhalmozott ételkészlete, ő pedig szépen lassan elkezd a tengerben talált furcsa, hibrid szörnyekkel megtanulni együtt élni, és végül ő maga is egy lesz közülük. Ha ez jobban emlékezteti az olvasót Dr Moreau szigetére, mintsem bármelyik E. A. Poe műre, igazat adok neki. A szöveg egy ponton, hogy Poe őrületét érzékeltesse, elhagyja a központozást, azonban több szóközt hagy az egyes mondatok között, nehogy véletlenül eltévesszük, mi lehetett a szerző eredeti szándéka. Nehéz ebbe a szövegfolyamba például A holló csendesen érzékeltetett magányát és iszonyát belelátni.

Az Emily Dickinson alakját középpontba helyező novella nem próbálja meg a költőnő stílusát imitálni, és talán ez mind közül a legsikerültebb történet: egy unatkozó értelmiségi házaspár egy mesterséges intelligenciájú, élethű robotot vesz, mely úgy viselkedik, mint a rég halott költőnő. Egy ideig békében élnek együtt, ám amikor nem váltja be a hozzá fűzött reményeket – például nem mutatja meg nekik verseit, vagy nem olyan szellemes beszélgetőpartner, mint várták –, akkor megkezdődnek a bonyodalmak. A költőnő jelenléte azonban még így is olyan nagy hatással van a feleségre, hogy ő maga is verseket kezd el fabrikálni, sőt, amikor el-elcsen egy cetlit Emily zsebéből, az alkalmat ad Oates-nak arra, hogy megcsillogtassa lírai tehetségét és Dickinson kezdeti stílusát imitálva írjon verset – ez kevésbé sikeres. Végül a két nő együtt távozik a családi házból, hogy boldogan élhessenek bármiféle férfi befolyástól mentesen, mint valami feminista utópiában.

Poe és Dickinson történetei azonban legalább a szerzők (fiktív) életének vége után kezdődnek, ezért talán kevésbé problémásak. A többiben azonban túl sok olyan elem van, mely valós motívum az írók valódi életrajzából. A Mark Twain néven publikáló Samuel Clemens valóban fiatal lányokat gyűjtött maga köré, szigorúan tizenöt éves korukig és angyalhalaknak hívta őket; Hemingway valóban egy fejlövéssel követett el öngyilkosságot; Henry James pedig tényleg önkéntes ápoló volt egy katonai kórházban az első világháború idején. Mindhárom történet rendkívül provokatív, és mivel ennyi elem megtalálható belőle a valóságban is, fennáll a veszélye, hogy az olvasó igaznak tartja majd a teljes történetet – márpedig egyikükről sem fest túl hízelgő képet. Egyedül Dickinson az, aki pozitív fényben kerül ki a róla szóló szösszenetből, talán női mivolta miatt. Oates tehát fogja ezeknek az alkotóknak életük legsötétebb, legszomorúbb időszakait vagy pillanatait, és ezeket torzítja el még jobban, hogy azok még szörnyűbbek legyenek – Hemingway öngyilkosságát például egy orgazmussal állítja párhuzamba; Clemens nagypapa végül pereskedni kényszerül egy családdal, akiknek lánya kis híján halálra éheztette magát miatta; Henry James pedig hajszálakból és véres kötésekből épít házi oltárt, miközben enyhén homoerotikus kinyilatkoztatásokat tesz a kórházban fekvő sebesült fiúkkal kapcsolatban.

Az eredeti megjelenés még 2008-ban történt, így furcsa, hogy a magyar fordítás csak most látott napvilágot. És itt vissza is kanyarodhatunk az egyes írók stílusának imitálásához: nem merem kijelenteni, miszerint ez nem sikerült maradéktalanul, hiszen nem tudhatjuk, hogyan hangzott ez eredeti nyelven, és mennyit sikerült abból a fordítónak megtartania vagy átadnia. Minden bizonnyal hatalmas fordítói kihívás lehetett ezt a szöveget fordítani, és az egyes szövegek stílusai valóban egyértelműen elkülöníthetőek lettek, ám nem feltétlenül hajaz a megidézett íróéra.

Egy szó mint száz, a Vad éjszakák nem fog bekerülni Joyce Carol Oates legmegbecsültebb művei közé. A koncepció egyedi, de vajon miért éppen ezeket a pillanatokat ragadta ki az írók életéből, melyeket a legkockázatosabb – és tegyük hozzá, a legnehezebb is – megjeleníteni, az rejtély marad. Természetesen vannak szép pillanatai a kötetnek, például Hemingway történetében több szívszorító momentum is előkerül a depresszióról és a teljes elkeseredésről, csak sajnos ezeket mind felülírja az összes, Hemingwayről a fejünkben élő klisé, melyet még beletesz a szövegbe. Így végül a kötet nem marad más, mint egy rosszabbul sikerült csuklógyakorlat, melyet talán egy kreatív írás kurzuson adna be a lelkes tanítvány – azzal a különbséggel, hogy ez itt egy ismert író tollából került ki.

Bráder Edina

Joyce Carol Oates: Vad éjszakák
Fordította: Siklós Márta
Európa Könyvkiadó, 360 oldal, 4999 Ft