Előbb-utóbb mindannyiunk életében eljön az a pont, amikor elkezdünk érdeklődni a családi múlt iránt – lehet ez egészen korai is, mint amikor jómagam gyerekkoromban felrajzoltam a családfát egy füzetbe, és elhatároztam, hogy megírom nagymamám élettörténetét (nagyjából másfél oldalig jutottam a vonalas füzetben); de elérhet minket későbbi éveinkben is, amikor már jóval több időt és energiát vagyunk hajlandóak rászánni, és nem bánjuk, ha teljesen beszippant minket a családfakutatás rejtélyes művészete.

Nem volt ez máshogy Cserna-Szabó Andrással sem, aki Anya csak egy nincs című kötetében családja nőalakjai történetének ered nyomába.

Az Anya csak egy nincs voltaképpen jól illeszkedik egy, a nemrégiben megjelent művekben felfedezhető mintába: mintha különösen nagy lenne az utóbbi időben az igény erre a múltkeresésre, az irodalmi visszanézésre; elég pusztán Bognár Péter legújabb kötetére gondolnunk. Ezzel párhuzamosan pedig egy talán még erősebben jelenlévő trend is felütötte a fejét az irodalomban, melyet jobb kifejezés híján „historizáló szerepirodalomnak” tudnék nevezni.

Az utóbbi hónapok egyik legfelkapottabb regénye, Nelio Biedermann Lázárja is pontosan ezt teszi: egy magyar család történetét követi végig a huszadik század eseményein keresztül. Érdekes kérdés, hogy ez miért éppen most lett ennyire hangsúlyos az irodalomban, miért éppen most ilyen erős az igény arra, hogy visszahelyezkedjünk múlt századi alakok fejébe – talán arra keressük a választ, hogy miért lett olyan a világ, amilyen éppen most?

Ha erre a kérdésre nem is kapunk választ, azt megtudhatjuk, hogy Cserna-Szabó András hogyan lett olyan, amilyen – vagy legalábbis a nagyanyja,

Talán akkor is így lenne, ha nem ez lett volna a szerző célja: a „vén csoze” (betyár) elképesztő erejű karakter, aki minden más szereplőt kéretlenül maga mögé utasítana. Élettörténete egészen csavaros, nagybirtokos lányból saját döntése nyomán orvosfeleség lesz, előbb otthon, ahol csak családja rosszallásával kell megküzdenie, később Ingolstadtban, ahol már a háborús helyzet borzalmaival és lehetetlenségeivel is szembe kell néznie. De Csöpe túléli, rendületlenül hámozza az újabb és újabb krumplit, mert nincs mást enni, jár-kel, intézkedik (mindezt várandósan), közben lelki támasza a férjének is, pedig lehet, saját magának lenne erre a legnagyobb szüksége. De túléli. Túléli azt is, amikor elveszíti elsőszülött lányát, akinek nem tud tápszert szerezni a háború sújtotta Németországban; megrázza magát, és úgy dönt, akkor „megszüli a kis Esztert még egyszer”. Túléli a későbbi államosítást is, túléli azt, hogy valaha nagy tekintélynek örvendő idős apjának egyszerre kétkezi munkát kell végeznie; hogy testvérét halálra dolgoztatják a munkatáborban, mint nemkívánatos személyt.

Jobb híján egyszerűen könyvnek nevezem a kötetet, hiszen műfajilag egészen meghatározhatatlan – akad benne regényszerű történetmesélés, vannak állandó szereplői és a rájuk vonatkozó részeket összeolvasva, akár regényként is tudnánk olvasni. De még sincs egy összefüggő cselekmény, Csöpe életéből epizódokat kapunk, melyek közé a szerző saját jelenéből és múltjából is beékelődnek epizódok, sőt, akár egy-egy történelmi alak sorsából is.

Ezek a történelmi hátterek és kitekintések elég nagy részét teszik ki a szövegnek, amelyek lehet, hogy egyes olvasók számára kissé lerontják majd az olvasási élményt, de én kifejezetten élveztem őket – a stílusuk illeszkedik a szöveg többi részéhez, így organikus része a történetnek. Külön kiemelendő, hogy ezek nem lábjegyzetek, így nem szakítja meg az olvasást egyik tény sem; akit pedig érdekel a forrás, az a kötet hátuljára lapozva könnyűszerrel megtekintheti.

És hogy miért is volt ilyen jó ezt olvasni? Talán azért, mert ma már nincsenek ilyen történetek. Az én nagyanyám még összeláncolt csónakokon álló pontonhídon jutott át a Dunán a háború után; temette testvéreit, gyermekeit; és miután kis híján kitelepítették, soha többet nem volt hajlandó második anyanyelvén megszólalni.

Talán éppen attól félünk, hogy elveszítjük ezeket a történeteket, és ezért alakulhatott ki a korábban említett, a múltba visszanézést támogató trend, és ezt érezhette maga Cserna-Szabó is. Nincs olyan magyar család, amelyik valamilyen felfoghatatlan tragédia nélkül élte volna túl a huszadik századot, és ezek a történetek mind itt élnek köztünk, bennünk, és generációs kötelességünk megőrizni őket.

Csöpe történetét a maga jóképű, bonviván orvos férjével mostantól fogva közösen őrizhetjük – és higgyék el, fogjuk is, mert olyan szereplője a könyvnek, akire még többször vissza-visszagondolunk majd olvasás után.

Bráder Edina

Cserna-Szabó András: Anya csak egy nincs
Helikon Kiadó, 326 oldal, 5999 Ft