Ritka kötetet jelentett [2021] meg a Magvető Kiadó Kemény István versekből és történetekből. Akár egy offline felolvasóest. Sodró és lehetetlen.

– Bátorkodnék weöresi kérdéssel kezdeni. Ki a maga angyala, ha nem a cinege? Melyik verse, melyik szereplője kívánná meg az ateista cenzúrát? És vajon maga engedne belőle?

– Hogy ki az én angyalom, ha nem a cinege? Hát jelenleg talán életem első – és félkész – verses regényének a hőse: Lovag Dulcinea. De ez az egy kérdésnek álcázott három kérdés talán némi magyarázatra szorul: a Weöres Sándor-idézetről van szó az Állástalan táncos elején: „De a cinke, ha leröppen, / Küszöbünkön vacsorázik.” Ez a cinke az ötvenes évekig angyal volt, de akkor, az ateista cenzúra nyomására Weöres cinkét írt az angyal helyére, és ezért én gyerekkoromban már angyaltalanítva ismertem meg ezt a verset. Cinkével. Így is szerettem meg. Nem vagyok ateista, és ezért nem is tudom eldönteni, hogy ateista szemmel melyik versem szorulna cenzúrára, de alighanem a nagyobb részük. Hogy engednék-e a nyomásnak? Ha olyan elegánsan tudnék engedni, ahogy Weöres elengedte az angyalt, akkor engednék. Egyébként bajban lennék.

– Miután kellően összezavartuk az olvasót – a zavar lehet jó! – nem hagyom el a megjegyzést: egy – szeretnék bocsánatot kérni a vulgáris szó miatt – beszélgetőkönyvről készül most beszélgetés.

– Szó sincs róla, hogy vulgáris szó lenne! A beszélgetőkönyv nagyon jó műfaj. Az Állástalan táncost viszont nem nevezhetem egyszerűen beszélgetőkönyvnek, mert több műfaj keveredik benne: 1. „válogatott versek” (ez az alap), 2. igen, egy beszélgetés ezekről a versekről Hegyi Katalin és köztem, és 3. itt-ott úgy tűnhet az olvasónak, hogy ez egy önéletrajz – mert tele van részletekkel a régi füzeteimből és naplóimból. De egyik se, és mindegyik. A kötet ötletéhez pedig egy év kellett, és négy ember munkája: tavaly Turczi István kérte fel Wirth Imrét, hogy vendégszerkesztőként állítson össze egy folyóiratszámot a Parnasszusba az én írásaimból/ról, Imre pedig Hegyi Katit kérte fel, hogy készítsen velem egy nagyinterjút. Kati ötlete volt, hogy verseket válogat tőlem, és azokra kérdez rá. Az interjú elkészült, és Dávid Anna, a Magvető igazgatója ajánlotta, hogy bővítsük könyvvé. Így született meg az Állástalan táncos. Egy kicsit bonyolult ez a folyamat, de kellett, mert magamtól eszembe se jutott volna egy könyv, amiben tulajdonképpen „elmesélem” a saját verseimet.

– Aki szerencsés, nem falja a lapokat, napokig élvezheti. Mit gondol, ha mindenhol örömmel fogyasztható regényes felolvasásnak kiáltom?

– Lehet, hogy megvan a műfaj?! „Regényes felolvasás”. Nekem tetszik. Annak pedig külön örülök, hogy ezek szerint regényként is fogyasztható. Titkos cél volt.

– Fontos kiemelni Hegyi Katalin nevét! Ki volt „háklisabb” és ki élvezte jobban?

– A háklisság mint probléma fel se merült, egyikünkre se jellemző. Ő nemcsak irodalomtörténész, hanem muzeológus is a Petőfi Irodalmi Múzeumban, felmérhetetlen tudással és tapasztalattal az írók egójáról, és ennek megfelelő angyali türelemmel. Amit – erősen bízom benne – nem tettem ki komolyabb erőpróbának. Pár kérdésnél úgy éreztem, hogy nem tudnék jól válaszolni, és megkértem Katit, hogy ezeket hagyjuk ki, ha lehet. Lehetett. Nem tudom, melyikünk élvezte jobban a közös munkát, de meglepne, ha nem én lettem volna az, mert boldog voltam közben.

– Triviális, de úgy képzelem, e-mailek sokaságából áll a kötet.

– A triviális kérdések sokszor a leghasznosabbak. Az egyik régi versemben (A korai tavasz) van egy rókatetem az erdőben, és Hegyi Kati rá mert kérdezni, hogy ez vajon egy konkrét róka is, vagy csak allegorikus. Szóval, hogy tényleg láttam-e? Látszott, hogy tényleg kíváncsi, és nem csak az irodalmi rókára. És ettől nekem kedvem támadt egy oldalnyit mesélni. Igen, e-maileket küldözgettünk egymásnak az alatt a három-négy hónap alatt, amíg együtt dolgoztunk, de párszor azért összeültünk offline is: konkrétan és valóságosan. És ittunk hozzá konkrét sört is.

– Korai és frissebb verseket is olvashatunk a kötetben. Milyen volt újra elővenni a régi, áthúzott sorokat?

– Kati válogatott, és amikor átküldött egy nagyobb adag verset, vétójogom volt. Kb. a negyedét kivétóztam, és volt pár eset, hogy én kértem, inkább ez legyen benne, mint az. Ilyen volt A Leglassúbb Teve tánca című vers, amiből a könyv címlapötlete jött: a nagy sárga teve (Zsófi lányom tizenhárom éves kori falfestménye). Ami a régi áthúzott sorokat illeti: ezeket elővenni tizenvalahány A/4-es méretű, salátává használt füzet átnézését jelentette. Komoly izommunka. Ide írtam a verseimet tizenéves korom óta. És nagy meglepetéseket okoztak a füzetek: 20-30 év távlatából jöttem rá jó párszor, hogy két vers mintha egymást folytatná, pedig akkor azt hittem, ezek ég és föld, semmi közük egymáshoz. Néha most olyan versek tetszettek meg, amiket annak idején szégyelltem. Vagy meglepődtem: miért nem jutott eszembe akkor ez meg az? Vagy: jé, ezt már akkor gondoltam?

– Fiatalon készült életművéről összefoglaló. Miért nem évtizedek múlva?

– Fiatalon? Ezt köszönöm a magam és az életkorom nevében! Egyébként nem összefoglalónak szántuk az Állástalan táncost, és pláne nem életmű-lezárásnak, kihasználtunk egy kedvező csillagállást.

Vermes Nikolett
Fotó: Debreczeni Fanni

Kemény István: Állástalan táncos
Válogatott versek és válaszok Hegyi Katalin kérdéseire
Magvető Kiadó, 224 oldal, 3499 Ft