Orosz Istvánnak számos könyve jelent meg képzőművészi mivoltából adódóan, nevezhetjük ezeket művészetelméletnek vagy képzőművészeti kalandozásoknak is. A szépirodalomban sem ismeretlen a neve, írt novellákat (Pótszarv), verseket (Körzővel rajzolt víz) és történelmi fikciót (Sakkparti a szigeten). Miközben számos kötetet illusztrál, műveivel kiállításokon találkozhatunk – már ha vannak kiállítások. A most megjelenő Páternoszter című új regényéről beszélgettünk.

– A járványnak is köszönhető, hogy ismét a szépirodalom felé fordult?

– Már jóval a járvány kezdete előtt kész volt a Páternoszter, igaz, a nyomdába küldés előtti utolsó átnézés során néhány aktuális mondat belekerült, ezek már a pandémiával kapcsolatosak. Egyébként, a „képzőművészeti kalandozáshoz” ennek a könyvnek is van némi köze. Művészféleségek jelennek meg benne kisebb és nagyobb szerepekben, sőt a legfontosabb cselekményszál is egy tervezett, aztán el nem készülő művészeti projekt körül forog. Mondhatnám, egyúttal egy tervezett merénylet körül, de ezt a mondatot természetesen nem folytatom, mert a krimiszálat ugyebár nem illik fölfedni… legföljebb sejtetni, hogy olyan is van.

– Szinte az egész huszadik századi történelem felvonul a regényben. Átszövi az egész művet a Rákosi-történet, miközben jócskán beleszagolhatunk a Kádár-korba is, és végül egészen a máig eljutunk. Kiemelt jelentősége van Sztálin halálának 1953. március 5-én. Miközben az egész mű besúgás-lelepleződés történetek sorozataként is olvasható. Miért ennyire kiemelt jelentőségű ez a motívum a huszadik századi történelmünkben?

– Az átívelt hosszú időszak miatt történelmi regényként is értelmezhető a könyv, de az apa, fiú, unoka vonal révén akár családregényt is mondhatnék. Sem a történelem, sem a családtagok fölött nem akartam ítélkezni, pontosabban a „kívülálló”, a történetbe „véletlenül” belecsöppenő narrátor nem ítélkezik, s amíg lehet, a helyzetéből adódóan elfogulatlan próbál lenni. Az, hogy van, akiről kiderül, egykor besúgó volt, már nem oszt, nem szoroz, egyiküknek maga a besúgott diktálta a jelentést, a másik kapcsán, aki valójában író, pedig akár az a furcsa tény is fölmerülhet, hogy a besúgás voltaképpen irodalmi műfaj.

– E történelmi sokszínűség mellett folyamatosan reflektál a mű önmagára is. A regény alapját adó feljegyzések kalandos sorsára folyamatosan derül fény. Érzésem szerint, a narrátor egyrészt rekonstruálni akarja a kapcsolatát Emillel, másrészt közösen akarják a feljegyzések és a még élő tanúk elbeszélése alapján rekonstruálni azt a bizonyos ’53-as eseménysort.

– Egy 1953-ban készült, és a hetvenes években előkerült kézirat az egyik szál. Onnan ismerszik meg, na persze a tartalma mellett, hogy dőlt betűvel van szedve. A másik szál az, ahogy a kilencvenes évek közepe táján hőseink elkezdik olvasni a kéziratot, és egyre több rejtélyes dolgot vesznek benne észre. A történet alakulásával párhuzamosan az írás folyamatát, a megismerésben játszott szerepét is firtatja a könyv, sőt a nyelvét is, hisz a külföldön felnőtt narrátorról kiderül, gyakorlatlan anyanyelvének használatában. Azt remélem, amikor belekerül a cselekménybe, sőt tudatára ébred, milyen központi szereplő abban, ezek az önreflektív effektek már nem tűnnek irodalmi fogásnak, funkciójuk lesz a valóság és a fikció közti határ feloldásában.

– Saját alakja is megjelenik – áttételesen – a regényben, híres rendszerváltás kori plakátja (Tovaris, konyec), vagy a blogja révén. Ezek is ugyanolyan játéknak tekinthetők, mint az a megannyi motívum, az utalások egész rendszere, vissza- és előreutalások sora, melyek átszövik a regényt?

– Valóban csak áttételesen, utalás, vagy a vájt fülűeknek szóló feladvány szintjén jelenek meg a regényemben, ráadásul úgy, mintha valaki másról lenne szó. Egy-két sor egy hatszáz oldalas könyvben, voltaképp szóra sem érdemes, porszem a cselekmény fogaskerekei közt, de a szót, amit említett, hogy a játék része, szívesen elfogadom. Játékosnak szokták mondani azokat a felismerhetetlenné szerkesztett, ám egy geometriai kód révén mégis felismerhetővé tehető rajzaimat, amelyeket az anamorfózis szóval jelölnek. A kézirat egyik olvasója azt mondta, a Páternoszterben az irodalmi anamorfózis műfaját próbálgatom.

– A véletlenről sok szó esik a regényben, miközben tényleg parádés egybeeséseknek, találkozásoknak lehetünk tanúi. Mennyire hisz a véletlenekben?

– Mondják, hogy sokkal több véletlenszerű dolog történik velünk, mint amennyit észreveszünk, illetve aki komolyan figyel az egybeesésekre, és naplózza a vele történő koincidenciákat, előbb-utóbb már meg sem lepődik rajtuk. Valós és kitalált események szövete a könyv, bár sok esetben a leghihetetlenebb dolgok a valóságban pontosan úgy történtek meg, a hihetőket meg az írói fantázia építgette melléjük. Sok „igazi” véletlen történt velem is, talán furcsábbak is, mint amik a Páternoszterben megesnek, nem is nagyon tudom kivonni magam a hatásuk alól. Mindazonáltal próbálok természetesen írni a véletlenekről, nem misztifikálva őket, és ha majd az olvasónak olyan szavak jutnak eszébe, mint valószínűtlen, meghökkentő, rendkívüli, ámulatba ejtő, hihetetlen, szédületes, elképesztő, döbbenetes, sőt észveszejtő, azt igyekezni fogok fegyelmezetten fogadni.

Jolsvai Júlia
Fotó: Debreczeni Fanni

Orosz István: Páternoszter
Helikon Kiadó, 608 oldal, 4999 Ft