„Éjszaka jöttek. Mélyen aludtunk, szorosan összefonódva. A szomszéd kutyája nem ugatott. Az első emeleti csecsemő, aki annyiszor felriasztott, most nem sírt fel. Semmit nem lehetett hallani, sem zajokat, sem kiáltásokat, sem lövéseket. Sem gépek morajlását. Visszatekintve egyedül a csönd volt szokatlan, amely ránk telepedett. A mai napig szorongató érzés, hogy megszálltak minket, és mi ebből nem vettünk észre semmit. Mire felébredtünk, döntöttek rólunk.”

Ezzel a torokszorító bekezdéssel kezdődik az izraeli születésű osztrák író, Doron Rabinovici regénye, A földönkívüliek. Ez a szerző első magyarul megjelent műve, és a fülszöveg olvastán valószínűleg egy tisztességes sci-fire számítunk: egy nap földönkívüliek érkeznek a földre, és ugyan azt állítják, szándékaik békések, az esemény mégis tömeghisztériát vált ki. Hiszen bármit is mondanak, senki sem látta őket. Mi van, ha pontosan úgy néznek ki, ahogy mi magunk, emberek, és sosem tudhatjuk, éppen mögöttünk áll-e egy?

A kezdeti pánik után azonban fordul a kocka, a világ elkezd megbarátkozni a földönkívüli jelenlét gondolatával, pláne amikor az emberek rájönnek, hogy ez a kapcsolat számos új lehetőséget nyit meg előttük – betegségek új gyógymódját, konfliktusok azonnali megoldását, és nem utolsó sorban, az extraterresztrikus ingatlanokkal remekül lehet kereskedni. Az idegenek azonban árat követelnek, kiderül látogatásuk célja: emberhúsra vágynak. De mivel nagyon is pacifista népség, ezért ehhez nem erőszakkal kívánnak hozzájutni, nem; viadalokat szerveznek a világ minden táján, ahol a győztes elképzelhetetlen jutalomban részesül, a veszteseket pedig… nos, megeszik, de előtte egy luxusszigeten tölthetnek pár napot, amíg a vágóhídra nem kerülnek, ez csak számít valamit, nem?

A főszereplő Sol egy internetes gasztromagazin újságírója, aki párjával, Astriddal együtt egyáltalán nincs meggyőződve a viadalok létjogosultságáról. Amikor felveti munkahelyén, hogy egy olyan talk showt kellene létrehozni, ahol a meghívottak között kritikus hangokat is megszólaltathatnak, a szerkesztőség többi tagja rögtön lelkesedik az ötletért – hamar kiderül azonban, hogy amit Sol egy ellenprogramnak szánt, inkább egyfajta katalizátora lesz az eseményeknek. És amikor Sol egyetemista szomszédja, Elliot is jelentkezik bajnoknak a viadalokra, Sol elhatározza, hogy ideje kideríteni, mi is folyik itt. Az igazság pedig még annál is szörnyűbb, mint amire mi olvasóként számítunk.

Az, hogy A földönkívüliek milyen szokatlanul összetett mű, valószínűleg már abból is kitűnik, milyen hosszasan kellett részleteznünk a főbb pontokat, hogy összefoglalhassuk. Doron Rabinovici regénye oda üti a legnagyobbat, ahol a legjobban fáj, és annak a bizonytalanságnak az érzését emeli az események középpontjába, melyre a világjárvány elől bezárkózó társadalom most különösen fogékony. Már a legelső oldalon megteremti ezt a nyugtalanító, ellenséges és feszültséggel teli atmoszférát, ahogy kialszanak a lámpák:

„(…) egy másik beszélgetőtárs közbevetette, hogy csak tömeghisztériáról van szó. Most az a legfontosabb, hogy megőrizzük a nyugalmunkat. Ám alighogy elhangzott ez a mondat, a rádió elnémult. Ugyanebben a pillanatban elsötétült a tévé képernyője, és kialudt a konyhai lámpa.”

Ahogy a fény kialszik, úgy gyullad fel az emberekben a pánik, és valljuk be, az olvasóban is, aki ezután szinte egyetlen, mellkasban rekedt levegővel képes lenne végigolvasni a regényt. Rabinovici egy disztopikus képet fest a tömeghisztériáról, ahol az emberek egymáson áttaposva próbálják lekapkodni az utolsó konzerv élelmiszert a bezárt-kifosztott szupermarketek polcairól, és ahol utcai bandák állítják meg és rabolják ki a járókelőt, aki csak azt a kis darabolt paradicsomot szerette volna hazavinni. Ám ez az ember embernek farkasa mentalitás nem is áll annyira távol a valóságtól. A regény születésének idején Ausztriában, és egyébként hazánkban is, igencsak aktuális kérdés volt az idegenek mibenléte és befogadásuk, szinte egyfajta pánik uralkodott el a társadalmon – Rabinovici ezt pusztán tovább gondolta. Tovább gondolta, mekkora ereje van, ha tömegek egyszerre ugyanazt hiszik el, ugyanabban hisznek és ugyanattól tartanak, hogy mire képes egy ilyen tömeg, és milyen gyorsan kell eldöntenünk, hogy melyik oldalra álljunk. A történelem során persze nem ő volt az egyetlen, aki ezt stratégikusan végiggondolta, így, ha a bajnokok szigetén játszódó jelenetek bizonyos táborokra emlékeztetnek minket, az valószínűleg nem véletlen.

A regény más, hasonló fajsúlyú morális kérdéseket is felvet. A bajnokok önként jelentkeznek a viadalokra, és minden platformon folyamatosan hangsúlyozzák, hogy valóban önszántukból vannak itt, a nagyobb jó érdekében – hiszen ha ők nem áldozzák fel magukat, ki tudja, milyen módszerekhez folyamodnának az idegenek, hogy emberhúst szerezzenek? De hol van valójában a szabad akarat határa? Nézhetjük-e tétlenül, hogy egy olyan ígéretes tehetség, mint a szomszéd Elliot feláldozza magát a közjó érdekében? Kötelességünk lenne-e vajon megállítani, vagy éppen ellenkezőleg, a közösség érdekét kell-e mindenekelőtt szem előtt tartanunk? A kollektív bűntudatot, mely megüli az emberiség lelkét a bajnokok kiválasztása után, könnyen felejteti velük maga a show, az izgalom és az adrenalin, melyet annak nézése kivált. Ilyen könnyű lenne ez?, teheti fel magának a kérdést az olvasó, ilyen könnyedén elfogadhatja a társadalom ezt az áldozatot, pusztán azért, mert elhitették vele, hogy ez rendben van?

„Nem tanultunk semmit a történelemből” – mondta a fordító Nádori Lídia egy interjúban, és úgy tűnik, valóban nem, a legkevésbé sem. A regény szereplői pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség a történelem során már sokszor, pusztán más kontextusban. Lehet, hogy itt a földönkívüliek az idegenek, és nem egy másik népcsoport, és lehet, hogy itt viadaloknak hívják a gladiátorjátszmákat, de az alapkérdés nem változik. És nemcsak hogy ugyanazokat a döntéseket hozzák meg, de ezzel ugyanazokat a hibákat is követik el, mint elődjeik. Az olvasó akaratlanul is többször felteszi magának a kérdést az olvasás során, hogy vajon ő maga mit csinált volna másképp? Ő még időben rájött volna, melyik irányba kell lépni, vagy őt is hatalma alá vonta volna a tömegpszichózis, a bárányvakság?

A földönkívüliek nem könnyű olvasmány. Egyáltalán nem az, kifacsar bennünket, megrág és megforgat a szájában, és aztán kiköp, de csak azért, hogy abban az állapotban is szembesülnünk kelljen magunkkal. A regény tükröt tart az olvasó elé, mégpedig olyat, melybe rettegünk belenézni –, mert minden, amit ott látunk, igaz.

Bráder Edina

Doron Rabinovici: A földönkívüliek
Magvető Kiadó, 256 oldal, 3499 Ft