„A Szerző szinte összegzi számunkra évtizedek irodalmi vonzódásait; hűen a szellemi hazához, hűen azokhoz az írókhoz, akiket a kezdetektől tanított az egyetemen, és akiket a maga számára kiválasztott.”– írja a kiadó a kötet ajánlójában.

– A most megjelenő kötete 2016-2020 összegyűjtött írásainak esszenciája, van-e a gyűjteménynek kiemelt aktualitása?

– Kérdés, mit jelent a hétköznapi életben az aktualitás? Ha az újságcikkek néhány napra szóló érdekességével azonosítjuk, akkor azt mondom, hogy nincs.  Számomra az egyes irodalmi, irodalomtörténeti témák esetében az időszerűség az inspiráló kiindulópont. Azt nevezném időszerűnek, ami kiállja az idők próbáját, tartós érték. Gondoljunk csak az ókori görög, római remekművekre, gondolkodói magatartásokra! Ma is hatnak ránk, tehát időszerűek. De nem feltétlenül évezredes távolságok hitelesítik a műveket. Aki irodalomtörténész lett, s éppen a huszadik század áll érdeklődésének középpontjában, az megtapasztalhatta, hogy mindenfajta esztétikai érték, s természetesen az irodalmi is változik. Részben a természetes szemléletváltozás következtében.
Nyolcvanadik életévemben járva elég sok mindent megéltem már, s úgy gondolom – ma még inkább, mint életem delén –, hogy akár a görögöknek, rómaiaknak, nekünk, nekem, magamnak is középpontba kell állítanunk az értékek megőrzését. Én elsősorban ezzel szeretnék korszerű lenni.
Ami a fenti évszámok közé szorított személyes sorsomat illeti, az egy 2005-ben támadó betegség és következményei hatása alá került. Kaptam egy olyan súlyos, összetett szívbetegséget, amely gyógyíthatatlannak mutatkozott. Végül – szinte az utolsó órában – a Haller utcai kórházban Székely László főorvos úr operációja mentett meg. A vérellátási katasztrófa következtében azonban tönkrementek a szemeim. Beigazolódott azonban Millibák tanár úr biztatása: Maga olvasni fog! S az általa elvégzett műtét véget vetett annak a reménytelen egy évnek, amikor sem olvasni, sem írni nem tudtam.
Íróként tehát újjászülettem. Persze nagyon jelentősek a korlátaim. Úgy-ahogy használható bal szemem – mert még egy érelzáródás is rontotta helyzetemet 2018-ban – csak a kézírást teszi lehetővé számomra, de újraolvasni azt sem tudom. Ugyancsak irodalomtanár feleségemet így nyíltan is alkotótársamnak mondhatom. Azért olvasható a könyvben a kettős évszám, hogy jelezzem magamnak ezt az időszakot.

– Miben változott az Ön írói, tanári, személyes élete az elmúlt egy év karantén időszakában?

– Már 2020 előtt is tudomásul kellett vennem életkorom, betegségem korlátozottságát. Ezt csak súlyosbította a járvány. Évek óta egyre több barátomtól, írótársamtól, mesteremtől kellett búcsút vennem. Jártam temetésekre, lélekben is búcsúzva tőlük; most már ezt sem tehetem.
Különösen hiányzanak az unokáim; a karácsonyi nagy családi együttlétet is csak Skype-találkozó helyettesítette.
A tanári pályának már kényszerűen búcsút mondtam 2007 januárjában, amikor az intézetigazgató nyugdíjazott 65 évesen a bölcsészkaron. Azzal vigasztalódhattam, hogy ennek az évnek őszén a tagság megválasztott három évre a Magyar Írószövetség elnökének. Még ma is jó érzéssel gondolok egyetemi óráimra, mert én szerettem tanítani. A tankönyvírás is fontos része volt életemnek. Tavaly már a 25. kiadása jelent meg a 12. évfolyamosok számára Mohácsy Károly tanár úrral közösen írt irodalom tankönyvünknek.

– Mesélne kicsit a kötet tagolásáról? Melyik a válogatás legszemélyesebb írása?

– A kötetet négy fejezetre tagoltam. Az első fejezet főszereplője Illyés Gyula. Illyésről már sokszor írtam, róla korábban három könyvem készült el. A betegségem után az erőgyűjtést is jelentette, hogy újra visszatérhetek életművéhez. Nemcsak hűségből, hanem azért is, mert az ezredforduló új tudósai elég marconán ítélik el őt, még azt is állítva, hogy a jelenkor számára már befogadhatatlan. Csupán a Puszták népét ismerik el értékként. Szerettem volna más művekre is újból felhívni a figyelmet: az 50. évfordulójához érkezett Az Éden elvesztésére, az idős költő lírai alkotásaira, például egyik legszebb szerelmes versére, életképére (Örök s mulandó), naplójegyzeteire.  Fontosnak tartottam életútjának néhány jelentős állomását újra fókuszba állítani, vagy egyáltalán az illyési magatartás példaértékét felmutatni. Könyvem két legfrissebb, 2020-as írása is Illyéshez kötődik. Az egyik Illyés és a Trianon-trauma kapcsolatát vizsgálja, a másikban a Mester és Csoóri váltak életrajziasan társsá. 
Ez az írás már átvezet a második fejezethez, melyben az Illyést követő nemzedékek néhány kiemelkedő képviselőjéről – Nagy Lászlóról, Szécsi Margitról, Juhász Ferencről, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról – szólok.
E részben is tetten érhető a személyes kötődés: a részletesebb mű- és korszakelemzéseket oldott hangú, életrajzi elemeket vagy eredeti szerzői leveleket is tartalmazó esszék követik.
A harmadik részről már a címe is sokat elárul: Köszöntők és alkalmi írások.
Könyvem legvégén olvasható a Szerelmes szülőföld címet viselő vallomás, mely életutam két meghatározó helyszínét, a hozzájuk kapcsolódó élményeket eleveníti fel.
Ezt a könyvemet – csakúgy, mint a régebbieket – minden jóakaratú olvasónak ajánlom, akár megszerették már az irodalmat, akár majd ezután kerülnek mélyebb barátságba szellemi hazánkkal, amelynek egyik maradandó értéke az irodalom.

– Min dolgozik most?

Összeállítottunk egy újabb könyvet Művek fogadtatása címmel. Ez egy tematikus válogatás több évtized ilyen tárgyú munkáiból. Volna még néhány elképzelésem, de most februárban elkezdtem írni egy önéletrajzi-családtörténeti kéziratot. Hadd olvassa majd három gyerekünk, hat unokánk, s akit vonz a múlt idők világa.

Illényi Mária
Fotó: Bakos Zoltán

Vasy Géza: Szellemi hazánk: az irodalom
(Magyar esszék)
Nap Kiadó, 336 oldal, 3675 Ft