A vérzés hiánya – Annie Ernaux Lánytörténet című regényéről
Vincze Dóra - 2020.11.05.

Annie Ernaux megrázó könyvet írt a kamaszkor nehézségeiről, éveken át kísértő traumákról és a múltunkkal való szembenézésről. A könyvet, aminek egyszerre érzékeny és húsbavágóan nyers írásmódja garantáltan megrázza az olvasót, a Magvető kiadó hozta el hozzánk Lőrinszky Ildikó fordításában.
A regény 1958 nyarán indul, mikor a tizenhét éves vidéki, vallásos nevelésben részesült, jó tanuló, de félénk és gátlásos lány, Annie Duchesne élete első nagy kalandjára indul. Szüleitől távol, gyerekfelügyelő lesz egy nyári táborban, ahol végre önálló lehet és kortársaitól körülvéve, felszabadultan élvezheti a nyarat.
Az események azonban nehezen nevezhetőek felhőtlennek. Annie már a tábor kezdetén, az első buliban elveszti a szüzességét, ami életének egy meghatározó hivatkozási pontját jelenti, még akkor is, ha sokkal inkább elszenvedő fele az aktusnak, semmint aktív résztvevője. “Hiába próbálom felidézni, nem emlékszem, hogy bármit is érzett volna. A lány az ágyon egyszerűen asszisztál ahhoz, ami történik vele, és amiről egy órával azelőtt álmában sem gondolta volna, hogy megtörténhet vele – ez minden.”
Sajnos azonban, ez nem minden. A történtek után Annie fiútól-fiúig vándorol, a táborban megbélyegzik, és gúnyolják. Hiába tesz meg mindent és veszi félvállról a csúfolódást, még talán boldog is olykor a kalandokban, amelyekbe keveredik, sosem lesz igazán tagja a csapatnak. A többiek megvetik őt. A kirekesztettség a továbbiakban is elkíséri Annie-t, a városi gimnázium lányai között nem érzi magát elég felkészültnek, nagyviláginak és magabiztosnak. A tanítóképzőben nincs meg az az elköteleződés és hivatástudat, ami a többiek sajátja. Csak évekkel később, több kitérő után, a bölcsészkaron találja meg magát, de addigra már túl van étkezési zavarokon, megannyi érzelmi viharon, sorozatos lopásokon és félbehagyott iskolákon.
A Lánytörténet bevezet minket a kamaszkor instabil lekivilágába, ahol a legkisebb dolgok is drámai erővel bírhatnak. Megmutatja a közösséghez tartozás mindennél erősebb érzését: “Hogyan is léphetne ki a játékból, aki egyedül van.”, teszi fel a költői kérdést Annie. Természetesen sehogy, hiszen kamaszként keservesen kapaszkodunk minden viszonyítási pontba, keressük önmagunkat, és önmagunk igazolását a többiekben. És mivel a kialakult és stabil énkép még hiányzik, mintákat keresünk és ideálokat, akikre hasonlítani szeretnénk. Ez a törekvés azonban drasztikus méreteket is ölthet, csakúgy, mint Annie esetében, aki éveken át hajszol egy álomképet, egy életérzés délibábját.
Sok szempontból a testiség uralja a regényt. Ott van az elvesztett szüzesség, és az azt követő, már már kegyetlenül leírt, szexuális élmények, amikben a lány sokkal inkább tárgyként, mintsem partnerként vesz részt. Persze honnan is tudhatná, hogy lehet ezt máshogy is? És hogy nincs ez így rendjén? Hiszen benne csak a vággyal elegyített félelem munkál, nem áll rendelkezésére sem információ, sem egy bizalmas személy, akivel megoszthatná kétségeit, tapasztalait, akitől tanácsot kérhetne. Annie evészavara és menstruációjának kimaradása is ráerősít a test fókuszba kerülésére. A vérzés hiánya akár szimbolikus értelmezést is nyerhet, hiszen Annie menzesze nem jelentkezik, amíg a lány nem jut dűlőre önmagával és nem szakad el a nem önazonos minták hajszolásától, hanem felvállalja önmagát.
A könyv nemcsak Annie Duchesne tábori élményeit és későbbi küzdelmeit meséli el, hanem a cselekménnyel párhuzamosan lehetünk tanúi magának az írás folyamatának. A több mint 40 évvel idősebb írónő beavat minket a jelenkor küzdelmébe, abba, hogyan birkózik meg a visszaemlékezéssel, hogyan próbálja a legtisztább képet alkotni a múltbéli eseményekről és azok hatásairól. Duplán fájdalmas így az olvasmány, mert nemcsak a fiatal lány megpróbáltatásait kísérjük figyelemmel, hanem egy felnőtt nő kísérletét is, ahogy az események magjáig próbál hatolni, feltárva az akkori lány érzéseit, motivációit is. “Nem fiktív szereplőt konstruálok. Dekonstruálom a lányt, aki voltam.” – írja a könyvben Annie Ernaux. És ez a visszaemlékezés nem mindig könnyű. Bátorság és erő kell hozzá, hogy szembenézzünk múltbéli énünkkel, akivel ma már talán nem is azonosítjuk magunkat (ahogy az írónő, sem teszi: “A fényképen látható lány nem én vagyok, de nem is fiktív személy.”)
Fontos könyv a Lánytörténet, mert szembesít minket mindazokkal a nehézségekkel és válságokkal, amelyekkel kamaszkorunkban szembenézhettünk, és amelyeket legszívesebben jó mélyen eltemetnénk magunkban, pedig fontos, hogy emlékezzünk rájuk.
Vincze Dóra
Annie Ernaux: Lánytörténet
Magvető Kiadó, 148 oldal, 3299 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
Mondom én… Beszélgetés Garaczi Lászlóval, Gyarmati nő című legújabb kötetéről
Tarján Tamás – Könyvbölcső. Én; élet; rajz
Kaján leckék – Kaján Tibor-Martin József: Karikatúra a betűtengerben
Kefe habbal, avagy az átnyálazás hiánya – Melissa P.: Minden este 100-szor kefével
Bizonyosan – Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron