Parti Nagy Lajossal a születésnapjára megjelenő összegyűjtött versei kapcsán beszélgettünk az indulásáról, a lírához, a nyelvhez való viszonyáról, a költészet reflexeiből lett prózáról.

– A 70. születésnapjára jelentek meg Hadd legyek hűs címmel az összegyűjtött versei egy impozáns kötetben.

– Tényleg impozáns a könyv mérete, hisz a kiadó azt kérte, összegyűjtött versek legyen, ez annyit jelent, hogy amiről az ember tud, ami megjelent folyóiratokban, kötetekben, az bekerül a könyvbe, nincs mérlegelési lehetőség. Szóval nem válogattam, egyedül a verses színházi szövegeket, dalszövegeket hagytam ki. Eleinte tanácstalan voltam. Az, hogy csak „reprezentáljam” a korábbi könyveket, kevésnek, papírpocsékolásnak tűnt. S akkor jött a kézenfekvő ötlet, itt a jó alkalom arra, hogy megnézzem, valójában mi következett mi után, vagyis rekonstruáljam a versek keletkezési sorrendjét.  A korábban összerakott verseskönyveimben az időrend nem volt alapvető szempont, volt egy halmaz vers, ezeket rakosgattam, abszolút szerkezeti és poétikai szempontok, együttállások számítottak. Most az volt az alapelv, hogy rendesen, iskolásan időrendbe állítsam a verseket, jókat, rosszakat. 1970-től, 17 éves koromtól, akkor kezdtek megjelenni, egészen idén tavaszig összeraktam mindent, amit találtam.

– Ez a kötet alkalmat adott a szövegek autorizálására is.

– Igen, hetven évesen ez egy autorizációs alkalom, amikor a szerző, vélhetőleg utoljára, megnézi a saját szövegét, és azt mondja, itt az ultima manus. Ez a könyv összegyűjtvény, nem javított kiadás. Hisz miért kezdjem el a tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc éves koromban írott verseket javítani? Azoknak, ha van valamiféle értékük, az zömmel helyi érték, hogy ott és akkor keletkeztek. Minden hibájukkal, tökéletlen megoldásaikkal együtt. De nem mondhatnám, hogy borzalmasságokat találtam, amiket mindenáron el kellett volna fedni, elfelejteni és kidobni. Túlnyomó többségükben megjelentek, egy bizonyos szűrő, külső szem tehát volt. Nyolcvan-kilencven ilyen vers van, ami az első kötetem előtt szerepelt folyóiratokban, de könyvben most először. Meg persze az utolsó hat év versei, szükségképpen ezek is most jelennek meg kötetben.

– Gimnazista korában kezdett írni.

– Publikálni igen, 1970-ben, amikor másodikos gimnazista voltam. Az első kötetem ’82-ben jelent meg, vagyis legalább tíz-tizenegy év verseit kellett mindenekelőtt összeszednem.  Ez úgy néz ki, hogy elkezded a saját feljegyzéseidből meg dossziéidból összebogarászni a keletkezési időket. Mármint ha van olyan szerencséd, hogy valahol valamelyik változatban találsz egy dátumot, ami a kiindulópont lehet. Olykor a megjelenés időpontja a biztosabb, de ezt választottam, a „születésit” mert főleg az első időkben, ha valahol elfogadtak verset, akkor nem másnap közölték. Aztán behúztak a régi dossziék, csoda hogy ezer költözködés után megmaradtak, egy valódi időutazás, nyomozás, ami sokkal több időbe telt, mint gondoltam. Egy erős fél év, de inkább háromnegyed év munka volt a „földátumozás”. Ehhez képest a szövegekhez akkor nyúltam, amikor a vers saját logikája szerint se volt logikus a központozás például, vagy az írásmód. Nem mentem a legkülső formánál beljebb a versekbe, és nagyon szándékoltan nem.

– Amikor másodikos gimnazista korában elkezdett verseket írni, rögtön elküldte őket valahova?

– Ha nem is rögtön, de elkezdtem küldözgetni. Nekem családilag nem volt semmiféle irodalmi ismeretségem. Bementem a székesfehérvári megyei könyvtárba, kimásoltam az akkor létező folyóiratok címét, és talán már írógéppel, de lehet, hogy még kézzel írva postára adtam a verseket ide-oda, amoda. Volt, ahol elfogadták őket, bár, szerintem, semmi különös nem volt bennük. Látszott, hogy nem tehetségtelenek, de hogy milyenek, az nem nagyon. Így fogadta el az elsőket a Jelenkor is. Később, amikor odakerültem, megnéztem a régi dossziékban, hogy miket küldtem be anno. Hát, én mint szerkesztő ezeket még visszaküldtem volna. Pedig milyen jót tett velem Pákolitz István, ez volt a legjobb biztatás, hogy közölte őket.

– Volt-e valaki, akihez elment tanácsért, biztatásért, egy idősebb pályatárs, akit mesterének tekintett?

– Akkorra már voltak „irodalmi” ismeretségeim Fehérváron, Takács Imre vagy messziről Kalász Márton, de mikor érettségi után, elmentem Pécsre, ott ismertem meg a barátaim, a tisztelt pályatársaim túlnyomó részét. Azt hiszem, legalábbis a szó klasszikus értelmében mester-tanítvány viszony nem alakult ki közöttünk sem Csorba Győzővel, sem Bertók Lászlóval. Vagy én nem voltam elég jó tanítvány, vagy őbennük nem volt különösebb affinitás a mesternek levésre. Persze, kérdés, hogy mi a mester, ki a mester. Többször megmutattam nekik a verseimet, beszéltünk is róluk, tanultam is tőlük sok mindent, munkamódszert, szorgalmat, hogy oda kell ülni az asztalhoz, lehetőleg minden nap, a semmiből nem lesz semmi. Egyáltalán: láthattam őket közelről. De legalább ennyire hatottak rám a kortársaim és barátaim, Csordás Gábor, Pálinkás György, Meliorisz Béla, és most csak a pécsiekről beszélek, hisz ott, a Jelenkornál pottyantam bele az egész kortárs irodalomba. De hogy mitől alakulnak az ember versei, hogyan felnőttödik meg, hogy lesz író, a kortárs és a klasszikus hatások, az irodalom és az élt élet milyen együttese miképpen hat rá, az olyan bonyolult folyamat, hogy kapásból, versről versre le sem tudnám vezetni. Egyszer csak találtam, elég nehezen, egy érvényesnek ható beszédmódot, és erősebbek lettek a versek, tömöttebbek, őszintébbek, minden kitárulkozás nélkül.

– Fordítva volt olyan, hogy valaki eljött Önhöz kezdőnként?

– Volt, igen, van is, de ahogy tanítvány-típus nem vagyok, úgy, finoman szólva, mestertípus sem. Egyszerűbbnek tűnik nekem, ha megmutatom, hogyan kéne csinálni, mintha elmagyarázom. Talán mert tanár-típus sem vagyok. Soha nem is tanítottam. Hiányzott belőlem az a biztonság, hogy amiről én meg vagyok győződve, arra másokat is rávezessek. Azért ezek elég süppedős terepek. Volt egy pár év, amikor jelenkoros szerkesztő voltam, akkor azt hittem, tudom, és meg is tudom mondani másoknak, hogyan kéne írniuk, hogy jobb legyen, ami momentán nem jó, sőt adott esetben rossz. Megvolt az önbizalmam, fiatalon inkább megvan. De lassan rájöttem, ebben én nem vagyok elég jó, és nem is tudom jónak érezni magam, vagy csak nagy erőfeszítéssel. Ugyanakkor íróként, főleg versben, inkább képes vagyok beszélni. Mondhatnám, az írónak nem tett rosszat, hogy egyre több bajom lett magammal, hogy ki beszélek én itt kinek, minek, és eléggé elbizonytalanodott a hübrisz, hogy másoknak is elmagyarázzam, mi a művészet, mi az irodalom. Az ember persze némely praktikus dolgokat tud mondani vagy mutatni, vagy ha csak mesél arról, ahogy ő maga dolgozik, az is sokat használ, tudom. Ha beszél a kétségeiről. Aztán, főleg ’90, a Szódalovaglás után, láttam, hogy az én szövegeim, ez a típusú műcsinálás hat a fiatalabbakra, van, akire jobban. De klasszikus értelemben ezt túlzás lenne, ha mester-tanítvány viszonynak nevezném.

– Ez a bizonytalanság, amit említett, ez már ilyen korán jelentkezett?

– Egyszer csak jelentkezett és nagyon-nagyon fontos volt, hogy jelentkezett.

– Miért?

– Mert ha nem jelentkezik, akkor lehet, hogy nagyon hamar elhiszem magamat.

– Ez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy elkezdek biztos lenni dolgokban, ami megkönnyített volna sok mindent, viszont egyfajta nagyon gyors, túl gyors bemerevedést jelentett volna. Önsematizálódást, ami fenyeget persze mindenkit. Most is azt gondolom, hogy ennek a folyamatnak, ahogy az ember nyelvvé teszi a belső beszédet, szóval az írásnak egyik legfontosabb összetevője a bizonytalanság. Ebben viszont bizonyosnak kell lenned. Nem hinni el könnyen, hogy ez most megvan, kész van, jól van. De praktikusan mégis elhinni, elfogadni, hogy élni tudj, hogy, ad abszurdum ne menj vissza tizenhatszor megnézni, be van-e zárva az ajtó. Kész-e egy vers. Teoretikusan nem biztos, hogy kész, de praktikusan kiadom a kezemből.

– Ez a bizonytalanság még most is megvan?

– Hogyne. De most már az ember tudja kezelni, abszolút profi módon. Hogy ne mondjam, használja.

– Hogyan használja?

– Úgy, hogy beleízesül a szövegbe, hogy minden kijelentésnek van egy kérdőjeles háta. Ettől nem vonódik vissza, csak kap, hm, egy vajon-színű árnyalatot, hogy Esterházy vaj-színűjét ide fordítsam. Ott van, őszintén, de a manír része is: mű-vészet.

– Kicsit csinált is?

– Igen, csinált. S elfedhető, tán annak arányában, ahogy az ember a pályája során egyre inkább megtanul írni. Persze sosem eléggé. De azért bizonyos fokig ezeket a bizonytalanságokat kordában tartja. Attól még dönthet rosszul, ahogy az életében is, s össze is lehet dőlni tőle, de azért az ember él és dolgozik. Ebben az értelemben, amit túlél, az a hasznára van.

–Meg szokta másoknak mutatni a készülő műveit?

– Meg, pár embernek, bár inkább akkor, amikor kész vannak. De legyek pontos, amikor végigírtam őket. Versszakonként vagy bekezdésenként nem, és főleg nem olvasom be remegő hangon éjjel a telefonba. Van egy pont, sok pont, amikor az ember nem tud külső szemmel ránézni. Elfárad a külső szem, mondjuk. Mások véleménye sokat segít, de ezen a procedúrán egyedül is keresztül kell menni. Meg kell tanulni kívülről, hideg fejjel ránézni az adott szövegre, munkadarabra. Amennyire lehet, egy profi szemével nézni. Cinikusan, legalábbis kajánul, távolságtartással. Ez minden mesterségben így van, minden mesterség valamilyen módon önismeret.

– Azért az írás mélyebben önismeret, mint más mesterségek.

– Igen, legalábbis annyiban, hogy az anyaga bizonyos értelemben te magad vagy. Persze mindig nagyon erős közvetítésen keresztül, ami a nyelv. S akkor már megalkotottság, konvenció és tradíció, amit megtörsz és tovább viszel. Szóval, amit mondattá formálsz, az részint te vagy, részint a nyelv a maga törvényeivel a maga eltérítő mechanizmusaival. Akkor már azzal dolgozol. Magaddal, de mégsem magaddal. Érzékeny anyag, de anyag.

– Mi segített ennek a bizonytalanságnak a leküzdésében? A díjak?

– Igen, a díjak is, meg egyáltalán a visszajelzések, vélemények – olvasóiak és szakmaiak. Nem lehet egy életen át anélkül létezni, hogy ne kapjon az ember kellő megerősítést. Nekem soha nem kellett az íróasztalnak írnom, vagy kézirattal házalnom se kiadónál, se folyóiratnál. A nagyon nagy sikertelenség pusztító tud lenni, ahogy a nagyon nagy siker is. Itt is kellenek a védekező mechanizmusok, egy józan, reális látás, nagyjából meg tudni saccolni a saját szövegek helyét. Szerencsés esetben az ember egyre kevesebbet foglalkozik e pozícióval, aminek a díjak hagyományosan jó-rossz markerei. Nem többek, nem kevesebbek, akiknek épp adják őket, azok kapják, a díjak mentén kánont alkotni bevett, de azért kétséges dolog. Persze, mindig az a legfontosabb, amit valaki nem kap meg. Ebben nincs igazságosság, nekem időben jöttek ezek a díjak, a Kossuth-díj is. Számos olyan nagyszerű pályatársam van, akik nem kapták meg, amikor én, s még úgyabban vagy ugyanúgy megkaphatták volna. Ebből a szempontból elég nagy szerencsém volt.

– Ez nem csak szerencse kérdése.

– Nem csak. De azért ezekben a mesterségekben, ahol a teljesítményt egzakt módon nem lehet mérni, bőven van szerepe a szerencsének. S persze az alkatnak. Meg hogy elkezdtem prózát írni, aztán ebből ágazott el a színház, a darabírás, színházi fordítás s főleg -átírás. Illetve a közéletről való beszéd, amit soha nem ambicionáltam különösebben, de ha módom volt megszólalni, nem éreztem volna tisztességesnek, ha hallgatok. Ez is közrejátszott ebben a viszonylagos ismertségben, ami újabb ismertségeket generál, de csak részben annak a következménye, ami igazán fontos a számomra.

– Mi az igazán fontos?

– Végül is a versek a kályha. Ez az, amiből óhatatlanul, akaratlanul kiindulok. Nálam a költészetből, annak tapasztalataiból, reflexeiből lett a próza. Kíváncsiságból, hogy milyen lehet faltól falig írni.

– Szűk a keret a versben?

– Nem, vagyis de. Illetve nem a keret szűk. Amikor megjelent a Szódalovaglás ’90-ben, akkor azt éreztem, hogy amit én most költészetről gondolok, amit tudok, belátok, azt ebben a könyvben megcsináltam. És vagy azt választom, hogy költő lévén maradok csak költő, és ebből a készből dolgozom, az eddigiek formáit, témáit, irányait variálom tovább, vagy pedig engedek a prózai kalandvágynak. Ez történt, és, finoman szólva, nem bántam meg. Nem váltam ettől epikussá, regényíróvá pláne nem. De prózaíróvá talán valamennyire. Miközben beláttam és tapasztaltam, hogy a kéz ugyanaz, a 20. századi próza rengeteg mindent tanult a költészettől. Nincs akkora és olyan távolság, mint elsőre hittem. Amikor a Se dobok, se trombiták tárcanovelláit írtam a régi Magyar Naplóba, hiába akartam „klasszikus” novellákat írni, jött a lapzárta, és hogy kész legyek, visszanyúltam a valamelyest bejáratott eljárásaimhoz. Így az a próza sokkal tömöttebb, költőibb lett, kialakult egyfajta irály, beszédmód, amely svenkelt a majdnem teljes líraiság és a publicisztika között. Aztán a rádió kért, írjak hangjátékot A test angyalából, az első hosszú prózámból. Ebből lett a színház a 1990-es évek elejétől. Szóval mindegyik műnem belőlem van és egyik sincs belőlem, hanem a hagyományból, a nyelvből, abból, ami körülvesz, a kortárs irodalomból. Ha azt mondom, hogy egy hiper jó keresőmotor ki tudná mutatni, hogy a kortárs, és nemcsak a kortárs irodalomban egy önálló mondat nincsen, az nem azt jelenti, hogy lopás lopás hátán, dehogy, hanem hogy minden mindennel összefügg, minden volt már, de azért minden nemzedék, minden alkotó hozzáteszi a magáét. Lehet, hogy mint ujjlenyomat, a műveim egyediek és így senki nem ír, de közel hasonlóan nagyon sokan.

– Ennek az érzésnek oka lehet az is, hogy rengeteg vendégszöveget, utalást használ, másrészt az a nyelvhasználat, ami a sajátja, ami egy szemléletet tükröz.

– Igen, ez következik az egész 20. század Közép-Kelet-Európájából, ahol az abszurd valóság a legabszurdabb irodalomra is rálicitál. Persze, a nyelvhasználat valamennyire egyedi, az, ahogy a nyelvvel bánik az ember, vagy amennyivel esetleg többet bízok a nyelvre, mint a kollégáim jó része. De ez lehet, hogy csak mennyiségi többlet, olykor átcsap minőségbe, olykor nem. Mindenki a nyelvvel dolgozik, mindenki a nyelvet sajátítja el-, olykor ki- vagy át-. Én legfeljebb karneválibban csinálom ezt. S miközben bízom az egyediségükben, tudom, hogy a megoldásaimnak megvannak az előképei ahogy az előképeknek is, és így tovább.

– A prózára visszakanyarodva, eddig csak a publicisztikákról beszéltünk, de vannak nagyobb lélegzetű művei is, a Hősöm tere vagy Sárbogárdi Jolán: A test angyala is, amelyek most újra megjelentek.

– Azért főleg a rövidpróza és a novella állt és áll nekem kézre. Van iránta nosztalgiám, de biztos, hogy nem fogok klasszikus nagyregényt írni. Immár időm sincs rá, de főleg nekem ez áll kézre, a rövidpróza, sőt az egyre rövidebb próza. A tenyérnyi, féltenyérnyi összefűzhető, így-úgy összerakható kicsi szövegek. Némelykor azt gondolom, majdnem mindegy, hogy vers vagy kispróza. Kicsi egységekből áll majd, bármit fogok csinálni.

– Nem tudja, hogy mit fog csinálni?

– De, nagyjából tudom. Egy hosszú prózán dolgozom régóta, családtörténet is, de nem csak az, folyótörténet is, de nemcsak. Ez még nem áll a lábán. Hogy mennyi idő, fogalmam sincs, hét év vagy egy év. Hogy mennyire lesz mellette vers, azt végképp nem tudom, az ember felír ezt-azt, jártatja a kezét, sorok, szakaszok, mondhatom gyakorlásnak is. Ezek a feljegyzések ott vannak a gépben, a noteszekben, adott esetben évekig. Ha van valamilyen apropó, sokszor az, hogy már nagyon piszkáljak az embert, adjon verset ide vagy oda, akkor elkezdek velük dolgozni, s összeállnak, mondjuk verssé. Aztán megjelennek, és onnantól már élik az életüket. És előbb-utóbb könyv is lesz belőlük.

Jolsvai Júlia

Parti Nagy Lajos: Hadd legyek hűs. Összegyűjtött versek
Magvető Kiadó, 672 oldal, 7999 Ft