Jánoska, Jánosa – így szólították odahaza az írót, meséli a lapokon, más beceneveken gyerekkorában csak kevesek. A névrokon isten, Janus kettős arcú ábrázolása idővel a kétszínűség szimbóluma lett. Mintha e hatalmas műre is két arcával tekintene egyszerre a kezdet és a vég istene, aki egyfelől módot adott rá, hogy megszülethessen a Térey-életmű e példátlan értékű darabja, másfelől nem hagyta, hogy az író az utolsó vagy azt megelőző simításokat elvégezhesse a kéziraton. Értékeljük hát valamiféle kegyelemként, hogy ez a közel ötszáz oldalas családtörténet (memoár? múltnapló?) most kézbe vehető, és Térey János döbbenetesen hirtelen megszakadt életművét megkoronázza.

Minden bizonnyal ő maga is az ötvenedik születésnapjában gondolkodott a megjelenést illetően, és híresen lelkiismeretes, gondos szerzőként meglehetősen előrehaladott állapotban hagyta maga után a szöveget. Ha debreceniségét firtatták, fiatalkoráról kérdezték, sosem rejtette véka alá a „kisszerűség” terheit, amelyeket a cívis város a nyakába rakott, de arra csak halovány utalásokat tett, hogy egyszer majd bővebben ír erről. Persze Debrecen szüntelen felbukkant a Térey-életműben, úgy a gyerekkorból táplálkozó versekben – Kétmalom utca 17., A juss, és még hosszan sorolhatnánk –, mint olyan írói gesztusokban, amikor a Jeremiás, avagy az Isten hidege című drámájában metrót álmodott a városba.

A Boldogh ház, Kétmalom utca című kötet anyagában bontotta ki és szálazta szét Térey először és véglegesen azt a traumahalmot, amellyel útnak indította az élet, és amely az apa személye körül sűrűsödik. Az emlékirat a maga szerteágazó és minden apró részletre figyelő, már-már manierista stílusával együtt voltaképp egy hatalmas apa-fiú történet, vagyis a fiú szabadulástörténete az erőszakos, megtört, kudarcokkal terhelt, majd mentálisan összeomló apa árnyékából. Térey képes arra, amire csak kevesen a családtörténetet írók közül: egyszerre teszi zsigerileg átélhetővé és tartja el magától az alkotó tárgyilagosságával az események dagasztóedényében formálódó fiú, majd férfi történetét.

Az általa sosem ismert, aprócska kishúg rettenetes halála, akinek a helyébe lép második gyerekként, már szinte előrevetít valamiféle költői sorsot, de Téreynek hálistennek a legkevésbé sincs semmiféle küldetéstudata – az írásra való hajlam mint sorsfordító mozzanat is egészen szubtilisen jelenik meg a memoárban, még úgy is inkább csak a szülői és a debreceni fogadtatás fényében („»Tudtad, hogy verseket ír, és nem is rosszakat?«, kérdezte apám anyámtól. Később tudtam meg, hogy ez inkább imponál neki, mint nem. »A költő? Ó, hát persze, az költ, mint a ruca«, járta a mondás Debrecenben”); na meg „ösztönös menekülés”-ként  „apám – valójában saját kamaszkori önmagam – elől”.

A címben jelzett Boldogh-ház, illetve a Kétmalom utca a családtörténet egy szimbolikus mozzanatát rejtik: 1951-ben az elkobzott nagyapai, Tóth-házból kellett áthurcolkodnia a családnak az anyai rokonsághoz, a Kétmalom utcai Boldogh-házba, ahol a Tóthok mindig egy kicsit idegenek maradtak. Szimbólummá növekszik az élettörténetben a Tóth–Térey névváltás is, amikor a a lélekben és a való világban (például az iskolában) elszenvedett sérelmek eredményeképp „Végül sikerült a régi nevem alól, egyben a régi magamból is kibújni”.

A debreceni gyerekidő és felcseperedés közel húsz évét öleli fel a Boldogh-ház, Kétmalom utca, de a szöveg a múltból rendre át-átvillan a közelmúltba – mint például abban a pazar kis kitérőben, amikor Térey huszonévesen Tar Sándor prózájában ráismer a számára oly meghatározó vámospércsi zártkertek világára, s nem sokkal később ez a Tar kínálja majd meg a Cirko-Gejzír moziban Multifilteréből.

Tudjuk, az emlékezet csupán képlékeny interpretáció, és senki sem tudja ezt jobban magánál az írónál – így aztán kijelentések helyett sokkal inkább belső töprengés a szöveg, önfaggatás, latolgatás: vajon mit játszhatott a kártyás nagyapa az Aranybikában?; miért fordította le az édesapa a külföldre címzett leveleiben a saját utcájuk nevét is idegen nyelvre?; ugyan mit jelentett a konfirmáció egy kisfiúnak, akinek a szó jelentése is idegen volt...?

A Boldogh-ház... minden regiszterével képes magával ragadni az olvasót: akkor is, ha az nemzedéki-nosztalgikus indíttatásból veszi kézbe a könyvet (csakugyan, Diolen Mobi márkájú iskolaköpenyt hordtunk! – amúgy hihetetlen, milyen mikroszkopikus részleteket őrzött meg az író a fejében); akkor is, ha a Debrecen-mozaik hiányzó darabjaira kíváncsi; akkor is, ha a Térey-próza költőisége ragadja magával („Barna kabátjának olyan szaga volt, mint a temetői kutak vizének, állott és szomorú”); de akkor is, ha egyszerűen szeret belenézni abba a bizonyos kútba, ahonnan János szünet nélkül, szenvedélyesen hordta fel a múlt darabjait. Amiképp szenvedélyesen szerette a várostörténetet, az emberi történeteket, és minden olyan történetet, amelyben megcsillant valami veszendő. Élvezet volt élőszóban hallgatni, és élvezet most olvasni. A könyv vége felé a Gellért-fürdőben látjuk a szemlélődő írót. „Lehajolok az elejtett törölközőmért, zúg a fülem. Dobol a fülemben a vér. Ez régebben nem volt. Negyvennyolc éves múltam.” Az olvasónak is szaporábban kezd verni a szíve, és lapoz tovább reménykedve: talán más lesz a folytatás, mint amit tudunk. Talán lesz ott folytatás, ahol véget ér a szöveg.

Laik Eszter

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca - Egy cívis vallomásai
Jelenkor Kiadó, 480 oldal, 4499 Ft