Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Jón Kalman Stefánsson itthon igazi sztár. Imádja az olvasóközönség, nem lehet beférni a terembe, ha fellép, dedikálásain hosszú sor kígyózik. 2018 óta nem volt olyan év, hogy ne repített volna minket Izlandra egy-egy új kötete. A négy-öt éve stabilan remekelő szerzőben most azonban kicsit csalódnunk kellett.

A halaknak nincs lábukkal Stefánsson azonnal elvarázsolt. Mondatai körém fonódtak és elringatott ritmikus, ismétlésre építkező stílusa. Bensőségessé tette a világát, ahogy apró, hétköznapi cselekedeteket ruházott fel különleges jelentőséggel. Egy szempárt, egy ökölbeszorított kezet. Mélyen emlékezetembe vésődött a Menny és pokol trilógia nyitánya az elfeledett anorákkal, és a második kötet vándorlása a hófúváson keresztül. Kötődtem a kötöttárugyárhoz, isten háta mögötti tanyákhoz, vörös kapitányokhoz és mogorva postásokhoz. Stefánsson újabb és újabb regényeit olvasva egyszerre lehetett várni egy új történet izgalmát és örülni az állandóság illúziójának. Mert a történet némileg mindig megújul, ismeretlen elemekkel gazdagodik, de a motívumok, a szöveg ritmusa, a fordulatok és a fogások nem változnak. Mindig lesz egy szempár, amiért el lehet dobni az életet. Mi változott akkor meg a Hiányod maga a sötétség esetében?

Egy emlékezetkiesésben szenvedő narrátor, értekezés a földigilisztákról, egy pap, aki Hölderlinnel levelezik, egy cseléd, aki túl lassan öltözik és egy lopott angol tálca, ami a szerelmet bizonyítja. Lírai mondatok, távoli csillagok, harmatos felföld. Minden, amit Stefánssontól már megszokhattunk, és amitől annyira felismerhetőek a regényei. A történet szintén nem fog meglepetést okozni, sok szálon futó, generációkon átívelő családtörténet, amit keresztbe-kasul összegubancol az élet, és ahol a legkisebb cselekedet is hatalmas hullámokat vet egy-két generációval később.

Talán a jóból is megárt a sok, és a kedvenc ételünk is csömört okozhat, márpedig itthon nem szenvedtünk hiányt Stefánsson kötetekből. De sajnos nemcsak a túladagolás a ludas, hanem azt is el kell ismerni, hogy némileg billeg ez a regény. „Tudod te, milyen fájdalmas az, ha az ember elfelejti azokat, akiket szeret?” Stefánssont szemmel láthatóan foglalkoztatja a halál, az elmúlás és a felejtés. Nem véletlen, hogy a narrátor amnéziában szenved, és apránként rakja össze a múlt darabkáit, egyszerre nekünk mesélve, és magának rekonstruálva a történteket. Stefánsson ezúttal nem elégedett meg azzal, hogy elmeséljen egy szövevényes családtörténetet, amelyben apró, hétköznapi pillanatokat emel ki a történések végtelen sorából, hogy emlékezetessé és fontossá tegye őket. Nem elégszik meg azzal, hogy történetén át megmutassa, mennyire fontos lehet egy apró mozzanat, mennyi ideig viszünk magunkkal egy mosolyt, amit egész mélyen beágyazunk az életünk szövetébe. Nem elégszik meg azzal, hogy a múlt és jelen közötti kapcsolatok felrajzolásával megjegyezze, bármelyik pillanatban történhet valami jelentéktelen, mégis rendkívül fontos dolog, ami egész életeket fog meghatározni. Mindez nem elég, egészen direkt módon kerülgeti a már említett, rettegett triumvirátust. Elmúlás, felejtés, halál, amikre egyetlen megoldás létezik az írás: „Írj. Akkor nem felejtünk. /Írj. Akkor nem felejtenek el minket. / Írj. Mert a halál csak egy másik szó arra, ha elfelednek.”

Gondolhatnánk, hogy az amnéziában szenvedő narrátor és kezdetben misztikus beszélgetőpartnerének bevonásával Stefánnson csavarni próbált önnön jól bevált receptjén, tágítani a meglévő perspektívát. De mivel nem sikerült organikus módon összekapcsolni a többi történettel, az első 100 oldalon azt sem igazán értjük, hogy mi is történik és ez a csapongó szál a jelenben a kötet végéig majdhogynem érdektelen marad. Amiért igen kár, mert közben követhetjük Gudrídur és Pétur történetét, ahol összesűrűsödik és megcsillan az, amit Stefánsson tényleg tud, és amiért imádjuk. A földigilisztákról cikket író egyszerű parasztasszony és a pap kudarcra ítélt szerelmének elmesélésében Stefánsson hazai pályán van, biztos kézzel facsarja össze a szívünket, és helyez földeket megmozgató érzelmeket akár néhány szál szénába is. Az ő történetük mindaz, amiért az izlandi írót annyira szeretjük.

Vincze Dóra

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség
Fordította Egyed Veronika
Jelenkor Kiadó, 512 oldal, 5299 Ft